Mikulás Ferenc neve megkerülhetetlen a magyar animáció történetében, ahogy az általa vezetett Kecskemétfilm Stúdióé is. A stúdióvezető a 23. Filmtettfeszt – Erdélyi Magyar Filmnapok alkalmából mesterkurzuson beszélt a Kecskemétfilm történetéről, a szakmáról, az animáció jelenlegi helyzetéről, félig kész projektekről és egyéb tervekről. Beszélgetőtársa dr. Kassay Réka, a Sapientia EMTE adjunktusa volt. Az alábbiakban a mesterkurzus kivonatolt, szerkesztett, és utólag kissé kiegészített változatát közöljük.
Az 52 éve alapított Kecskemétfilmről
Véletlenül lettem filmes. Először dokumentumfilmes voltam, forgatókönyvet írtam és rendeztem. Ott értesültem, hogy a Pannónia Filmstúdió szeretne egy műtermet alapítani Kecskeméten. Jelentkeztem, és egy év után megbíztak a létrehozásával, vezetésével.
Azt szoktam mondani, hogy egy szerelem vagy egy gyerek születése nagy élmény, de egy stúdió születése is nagy élmény, illetve a fejlődését végig követni is az. A Kecskemétfilm alkotóműhely tulajdonképpen 1971-ben született, és külföldi stúdiók lebegtek példaként Matolcsy György stúdióvezető [a Pannónia Filmstúdió akkori igazgatója – szerk.] szeme előtt, példák arra, hogy nemcsak a fővárosban, hanem vidéken is létre lehet hozni egy filmstúdiót. Egy éves előkészítési munka után bízott meg engem az alkotóközösség a létrehozásával.
Azt tudni kell, hogy akkor még nem volt az Iparművészeti Egyetemen animációs szakemberképzés, illetve más egyetemeken sem, így nekem kellett megszerveznem, kitalálnom, hogy mit is tanuljanak a fiatalok. Hetvenen jelentkeztek. Elmentem az akkori művészeti szakközépiskolákba, és az ottani pedagógusokkal beszélve kiválasztottam azt a tizenkét fiatalt – Gémes József és Jankovics Marcell is segített a válogatásban –, akik két éven keresztül animációs tanfolyamon vettek részt, ami sokféle ismeret elsajátítását jelentette: az animáláson kívül tanultak filmelméletet, filmtörténetet, volt modell utáni rajzolás, de a színészi játékkal, a dramaturgiával is megismerkedtek. Ezek a fiatalok nem kecskemétiek voltak, de Kecskemét, a stúdió az otthonuk lett: kapcsolatok, szerelmek szövődtek itt. Én meg egyfajta apaszerepet kaptam, illetve próbáltam nem főnök lenni, hanem „első az egyenlők között”, és azt hiszem, ezt a laza, szeretetteljes kapcsolatot sikerült végig megtartanunk. A vezetőséggel megállapodtunk, hogy a kecskeméti stúdió alkotóműhely lesz, nem a Pannónia egyik kiszolgáló részlege.
Neveltetésemből adódóan gondoltam arra, hogy érdemes lenne a magyar népmesékből rajzfilmsorozatot készíteni. A feldolgozások – például az Illyés Gyula-féle – nem nagyon tetszettek, így arra gondoltam, hogy eredeti gyűjtéseket kellene felhasználni. Jankovics Marcell ajánlotta Malonyai Dezső ötkötetes, a magyarság néprajzával foglalkozó munkáját, A magyar nép művészetét, amelyben a történelmi Magyarország különböző tájegységeiből találhatók gyűjtések. A mesék kiválasztása után kitaláltuk a megfelelő vizuális világot, illetve nyilván a mesélő, a narrátor kiválasztása is nagyon fontos volt. Erre a szerepre először népi mesemondókkal próbálkoztunk, de nem igazán volt sikeres a dolog, mert ők főleg közönség előtt tudnak beszélni, így utána színészeket válogattunk, például Tolnay Klárit, Bánffy Györgyöt. Végül Szabó Gyula lett a legalkalmasabb, aki nagyon szépen beszélte az archaikus nyelvet. Emellé a Kaláka együttes különböző tájegységek zenei emlékeit használta fel úgy, hogy az illett az általunk elképzelt világba.
A sorozat népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy Kásler Miklós 2600 óvodába küldte el – nemcsak Magyarországon, hanem a határon túl is – a népmese-sorozatból készült könyvet és a DVD-ket, és a YouTube-on is meg lehet őket tekinteni. A televízióval kötöttünk egy olyan szerződést, amelyben azt kértem, hogy a világjogok maradjanak nálunk – hálistennek ebbe bele is mentek. Napjainkban az angol, a magyar és a kínai változatok 170 millió megtekintésnél tartanak a világhálón, 200 országban. Ez gyakorlatilag az életben maradásunkat biztosítja, mert havonta kapunk pénzt az értékesítésből. Illetve nemcsak bevételt jelent, hanem jó érzéssel is tölt el az is, hogy nemzetközi elismerést ért el sorozat. Jelen pillanatban újabb 13 népmese előkészítésén dolgozunk – úgy gondolom, hogy ezt a külföldi érdeklődés miatt is érdemes meglépni. Még Jankovics Marcell barátommal együtt választottuk ki ezt a 13 történetet. Egyébként, amikor a népmese-sorozat készítésének kezdetén válogattam a meséket, akkor találkoztam több Mátyás királyról szóló történettel is, így javasoltam a Magyar Televíziónak, hogy készítsünk Mátyásról is egy sorozatot – szóval a Mesék Mátyás királyról sorozatnak ez a háttértörténete.
Vízipóktól Toldiig
A televíziós sorozatok készítésében még egy dolog közrejátszott: a Pannónia Filmstúdióban akkor kezdtek az egész estés filmek gyártásával foglalkozni, és a Magyar Televízió és Pannónia közötti megállapodás alapján volt egy rés, amiben mi megpróbáltunk elhelyezkedni, így a Magyar népmesék és a Mesék Mátyás királyról sorozatok után javasoltam, hogy készítsük el a Mondák a magyar történelemből című sorozatot is – Jankovics Marcellt kértem fel a rendezésre. Legelső próbálkozásunk a Vízipók-csodapók sorozat lett. Annak a története is érdekes, mert a televízió kezdeményezte a gyártását, de miután az első, kész epizódot megmutatták egy német forgalmazónak, ő azt mondta, hogy ezt nem szabad folytatni, mert csúnyák a figurák, és nem lehet majd eladni senkinek sem. Akkor a stúdióvezető megkérdezte, hogy érdekel-e engem? Mondtam, hogy igen, érdekel. Elolvastam a történeteket, rájöttem arra, hogy ezek a barátságról szólnak, a keresztespók és a vízipók barátságáról, illetve minden egyes epizódban egy újabb kis élőlénnyel ismerkednek meg, akit először ellenségnek tekintenek, majd vele barátok lesznek, miután megismerik. A sorozat végül világsiker lett, rengeteg országban megvásárolták, többek között a korábbi japán császárnak is az egyik kedvence volt, mert akvarisztikával foglalkozott.
De ugyanilyen sorozatötletet adott az, hogy gyerekkoromban nagyon sok bekötött Tolnai Világlapja volt az otthonunkban. Ez egy családi hetilap volt, az 1900-as évek elejétől hetenként jelent meg, és a családomban nagy becsben tartották. Így javasoltam a kollégáknak, hogy az ezredfordulóra készítsünk ebből sorozatot. Készült 26 epizód 100 éve történt címmel, Szoboszlay Péter rendezésében.
A Leo és Fred sorozatot már a véletlen hozta magával: az egyik kollégám kapott ajándékba egy olyan mesekönyvet, ami arról szólt, hogy hogyan lehet megijeszteni egy oroszlánt. Elkészítettük a filmet ennek alapján [Hogyan lehet megijeszteni egy oroszlánt?, r. Tóth Pál, 1980], és olyan sikeres volt, hogy követte a sorozat is.
Egyébként a Vízipók-csodapóknak és a Mátyás királyról szóló sorozatnak is elkészült az egészestés változata, szóval nemcsak a televízióban, hanem a moziban is meg lehetett nézni ezeket az összeállításokat. És a legutóbbi munkánkból, a Toldi sorozatból is készítettünk egy egészestés filmet is, sőt már sorozat készítése során gondoltunk arra, hogy lesz belőle egészestés verzió, szóval a forgatókönyvet úgy készítettük elő, hogy kevés hozzáforgatással meg lehessen oldani a mozifilmet is. A Toldi sorozat ötletét az akkori államelnök [Áder János – szerk.] vetette fel. A Magyar népmesék sorozat lebegett a szeme előtt – mondta, hogy ő is, meg a gyerekei is ezen nőttek föl.
Jankovics Marcell először nem vállalta el a rendezést, mivel felkérték a Magyar Művészeti Akadémia elnöki tisztségére, de végül, a második rábeszélésre, inkább a Toldi rendezését választotta. A Toldi adaptációjával kapcsolatban egyébként az volt a nagy probléma, hogy Arany János nagyon erős képekben fogalmaz, így nehéz volt eldönteni, hogy mi hangzzon el, és ehhez képest mit jelenítsünk meg képekben. Én mindenféleképpen az egészestés változat megnézését javaslom, mert a televíziós sorozatnál problémát jelenthet, hogy egy-egy ének befejezését követően esetleg valami oknál fogva a néző nem láthatta a folytatását (vagy az előzményeket – tehát hiányérzete lehet.
Repül a nehéz kő – Jankovics Marcell: Toldi
Jankovics Marcell Toldiját jó felnőttként nézni: az összesen több mint kétórás animációs sorozat hatására újraértékelődik és felfrissül az egykor iskolai kötelezőként olvasott, vizsgahelyzetek kedvéért agyonrágott elbeszélő költemény, ráadásul az animáció eszközeinek köszönhetően szinte tapinthatóvá válik Arany zsenialitása, sziporkázó humora.
Magánkézben
A rendszerváltozás időszakában a Pannónia Filmstúdió megszűnt, így el kellett döntenünk, hogy hogyan tovább. Úgy gondoltuk, hogy a munkatársaimmal együtt megvásároljuk az állami vagyonrészt, így végül magántulajdonba került a Kecskemétfilm. Nem az én tulajdonomba került, nem a menedzsment vásárolta meg, hanem 35 munkatársam lett tulajdonos. Ez a tulajdonosi létszám az évek folyamán 15 főre csökkent. Ahhoz, hogy meg tudjunk élni, mindenféleképpen külföld felé kellett fordulni. Ez a külföld felé fordulás már a kezdetektől fogva megvolt bennem – tudtam, hogy Kecskeméten vagyunk, nem a fővárosban, így ki kell építeni két olyan kényszerpályát, amelyek biztosítják, hogy a szakma nemzetközi színvonalához tudjuk hozzámérni magunkat.
Az egyik ilyen a nemzetközi ösztöndíjrendszer volt. Miután meghirdettük, a világ nagyon sok helyéről, több mint 20 országból érkeztek fiatalok. Én azt kértem, hogy cserébe tőlünk is mehessenek ki ugyanabba az országba. A másik elképzelésem az animációs fesztivál volt: hozzuk ide a világ legjobb animációs filmjeit, mert ez jó lehet a stúdiónak, a városnak, sőt az egész magyar animációnak is. Elmondhatom, hogy mindkét elképzelésem sikeres volt: napjainkban sorra kell visszautasítanom a külföldi megrendeléseket, illetve nagyon sok olyan sorozatot és egészestés filmet készítettünk külföldi megrendelésre, amely sikeressé vált.
A Kecskemétfilm napjainkban is magántulajdonban van, állami támogatást a stúdió- és a gyárfenntartásra nem kapunk, tehát nekünk saját magunknak kell kitermelnünk azokat az összegeket, amelyek az épület rendben tartásához, az eszközök vásárlásához, a rezsiköltséghez szükségesek. Ezért a filmkészítés mellett a stúdió látogatóközpontként is működik, illetve van webshopunk is. Mindent eszközt meg kell ragadnunk, hogy életben maradjunk. A filmjeink nagy része irodalmi alapokon nyugszik: javasoltam például Lázár Ervin-műveket a televíziónak, illetve Stuttgartban, a Magyar Intézetben találkoztam Kányádi Sándorral – ott adta a kezembe a Világlátott egérke című könyvét, amiből szintén sorozatot készítettünk.
Mindig a társadalmi problémák érdekeltek, foglalkoztattak. Szoboszlay Péter Budapesten, a Pannóniában dolgozott, amikor elkészítette a Hé, te! (1976) című filmjét, ami gyakorlatilag az agresszivitásról szól. Sós lötty című filmjében a demokrácia hiányát próbálta megfogalmazni. Meghívtam, hogy költözzön Kecskemétre, így lett a stúdiónk rendezője. Weisz Béla fiatal rendező készített a rendszerváltozás előtt egy olyan filmet [Húsvéti anzix – szerk.], amely a húsvéti nyulak és a tyúkok és kapcsolatáról szólt – szimbolikus története röviden annyi, hogy a tyúkok megpróbálnak színes tojást tojni, de a rendőr nyulak ezt megakadályozzák.
A neveltetésemből és az életkoromból adódik, hogy azok a problémák, amelyeket a szocializmus, illetve az ’56-os események jelentettek, jobban megragadtak, megmaradtak bennem. Talán ezért kerestem meg Pongrácz Gergelyt Kiskunmajsán az ’56-os múzeumában, aki a kezembe adta Mansfeld Péter kivégzési jegyzőkönyvét, hátha meg lehet filmesíteni. Számomra nyilvánvaló volt, hogy fontos és érdemes ebből filmet készíteni, ebből lett a Jegyzőkönyv Mansfeld Péter emlékére című alkotás.
Jelenleg egy másik olyan sorozaton dolgozuk, amit én kezdeményeztem: az Árpád-házi szentekről szól. Ennek jópár évvel ezelőtt nekifogtunk, amikor még élt Richly Zsolt barátom, ő készítette elő a képes forgatókönyvek egy részét. Továbbá a Magyar népmesék sorozat egy „leágazása” a Cigánymesék sorozat – amit nem én kezdeményeztem, hanem egy kolléganőm [Horváth Mária – szerk.] – már a 26. epizódjánál tart. Emellett külföldi munkáink is vannak, most például egy Oscar-díjas rendezővel készítünk holokauszt tematikájú filmet dolgozunk. Szoktam viccesen mondani, hogy az animáció már kinőtte a Disney pizsamáját, hiszen ma már nagyon sok felnőtt tartalmú animációs film készül. Van még egy tervem: szeretném még Kossuth Lajos életét is bemutatni egy sorozatban. Az irodalmi forgatókönyvek és a figuratervek vannak készen, egyelőre nincs rendezője a sorozatnak.
A Kecskemétfilm ma (és holnap)
A mai stúdió életéről és rendszeréről: van egy törzsgárdánk, 60–70 fő, akikkel folyamatosan dolgozunk. Portfóliókkal jelentkeznek a Kecskemétfilmhez, főleg fiatalok, egyetemekről, felnőttképzésekről. A tehetségük alapján kerülnek be a csapatba, legtöbbször még mi is oktatjuk őket egy-egy tanfolyam keretében. De nem csak Kecskeméten készítünk filmeket, Budapesten is van egy kirendeltségünk (sőt, a Toldi készítése alatt kettő volt).
A munka, illetve a már említett Kecskeméti Animációs Filmfesztivál szervezése mellett, azon is dolgozunk, hogy Kecskeméten legyen egy animációs múzeum. Elég sok helyen volt szerencsém a világban járni, és láttam a különféle animációs múzeumokat. Magyarországon nincsen, pedig a magyar animáció története több mint 100 éves, kiváló rendezők életművét szeretnénk bemutatni, és az animáció jövőjét, a legmodernebb technológiák felvonultatásával.
Az animáció jelenlegi magyarországi helyzete miatt egyébként nem vagyok boldog: a rendszerváltás óta a Magyar Televízió egyáltalán nem rendel animációs filmet, emellett a Nemzeti Filmintézet – amely arra hivatott, hogy a teljes magyar filmszakmát menedzselje – egy évben az egész magyar animációt annyival támogatja, mint amennyi egyetlen nagyjátékfilm gyártási költsége. Az egyetemeken jelenleg képeznek rendezőket, tervezőket, de a szó szoros értelmében vett animátorokat nem. Az animátor egy speciális készséggel rendelkező szakember: neki képzeletben bele kell tudnia bújni a rajzfilmfigurába, meg kell terveznie a mozgásokat. Az a helyzet, hogy erre születni kell, tehát nagyon kis százalékban tudunk animátorokat kinevelni. Másfelől csakis stúdiókörülmények között lehet igazán az animációt elsajátítani.
Hosszú távú terveink között szerepel a kecskeméti Neumann János Egyetemmel összefogva az alkalmazott animációs és az animátori képzés létrehozása.
