A 2073-at nehéz disztópikus sci-fiként nézni. Leginkább egy felháborodott és kétségbeesett gesztusként értelmezhető: az arcunkba üvöltik, hogy a jelenünk maga a disztópia.
Asif Kapadia, a többek közt Amy Winehouse-ról és Diego Maradonáról életrajzi filmet készítő brit filmrendező szokatlan formát választott legújabb filmjéhez – és vele együtt világunk helyzetével kapcsolatos eléggé lesújtó álláspontja kifejezéséhez. A 2073 cselekménye elenyésző, a szó szigorú értelében véve nem is történetet, hanem inkább afféle gondolatkísérletet láthatunk, ami két összetevőből áll: egy fiktív, jövőbeli cselekményszálból, valamint aktuális világunk legborzasztóbb eseményeit felsorakoztató riportokból és híradásokból készült inzertekből, amelyekhez szakértői vélemények, elemzések is társulnak. Ezek váltogatják egymást a film játékideje alatt.
A jövőbeli fiktív szál egy posztapokaliptikus világot mutat be, amelyben egy természeti katasztrófát követően az emberiség nagy része elpusztul – itt van talán az egyetlen áthallás Chris Marker 1962-es La jetée (A kilátóterasz vagy A móló) című kísérleti rövidfilmjével, amelyből a film bevallottan inspirálódik –, a megmaradt társadalom pedig végletesen polarizálódik. A gazdagok mindennel ellátott, robotkutyákkal őrzött futurisztikus épületekben élnek, míg a szegények teljesen törvényen kívülivé válnak, a régi világ romjai közt élnek bujkálva, a megélhetés egyetlen forrásaként a gazdagok szemetének gyűjtögetésére szorulva. Az ökológiai keretezés, a sötét, barnás-szürkés árnyalatú látványvilág és a szélsőségesen egyenlőtlen társadalom vizionálása leginkább a Zöld szóját (Soylent Green) idézi a sci-fi klasszikusok közül. Ebben a világban egy névtelen, középkorú nő – a mindig lenyűgöző Samantha Morton – kalauzolja a nézőt, aki gyerekként még élhetett abban a világban, amiben mi most. Erről a hátborzongató, megfigyelésre és terrorra épülő világról csak annyit tudunk meg, amennyit ő a belső monológjában elárul. A nő ugyanis a katasztrófa óta nem beszél.
A világot felforgató katasztrófáról is csak néhány kontextus nélküli képsort látunk (erdőtüzek, porrá égett városok, árvizek), az tehát rejtély marad, hogy pontosan hogyan jutottunk ide. Éppen ennek a súlyos kérdésnek a végiggondolására szólít fel Kapadia gondolatkísérlete. Az olyan autoriter vezetők hatalmának megszilárdulásától, mint Putyin, Trump, Xi Jinping – közéjük sorolják a készítők Orbánt is – a big data működési mechanizmusán át az izraeli-palesztin háborúig és a klímaválságig korunk legjelentősebb szörnyűségeit tárgyaló bevágások azt sugallják, hogy ezek ha nem is direkt okozói az apokalipszisnek, de mindenképp hozzájárultak ahhoz, hogy az események katasztrófába torkollottak. Ez, a film mottójával kiegészülve, ami értelmezhető a nőtől hátrahagyott üzenetként is („Remélem, valaki megtalálja ezt. Senki nem tett vagy mondott semmit, hogy megállítsa őket. Nekem már túl késő volt. Egyedül voltam. Neked talán még nem késő.”) leginkább egy seggberúgáshoz hasonlít, ami apatikus szendergéséből hivatott felrázni a nézőt.
Kérdés marad azonban, hogy ér-e valamit az efféle didaktikus noszogatás. Az aktuálpolitikai horrortörténetek puffogtatása inkább kétségbeejtő, mintsem ösztönző hatással bír. A szakértők véleménye több fontos diagnózist is felállít korunkkal kapcsolatban, amelyet a legszörnyűbb példákkal támasztanak alá: egyre könnyebben legitimálható az erőszak és az emberi jogok megsértése; a szociális média algoritmusainak köszönhetően nem csak a testünk, de a gondolataink, a figyelmünk is kommodifikálódott. A film folyamatosan igyekszik elmosni a határt fikció és valóség között, azt állítva, hogy már rég disztópiában élünk. A fiktív jelenetek a katasztrófáról és a jövőbeli terrorról úgy vannak felvéve, hogy alig lehessen őket megkülönböztetni az archívfelvételes inzertektől. A film végén a nő kihallgatása egyértelmű utalásokat tartalmaz a Kínában élő ujgurok ellen kiépített megfigyelő rendszerre, amelyet az egyik kortárs felvételen láthatunk. A 2073 üzenete egyszerre világos és zavaros: a világunk nagyon rossz irányba tart – ez az, ami világos, de az a mód, ahogyan ezt tálalja, kontraproduktív. A rossz hírek és égető problémák valóságos áradatában szinte lehetetlen eligazodni. A néző nem tudja, hogy most akkor mivel kellene kezdeni a világ megvált(oztat)ását, és az információlavina végül rá sem hat másképp, mint a filmben szereplő nőre a katasztrófa: megnémítja, a kommunikációt legfeljebb belső monológgá szorítja vissza.
Amikor az ember azt hallja a globális kapitalizmus egyik élharcosa szájából, hogy a hajléktalanság tulajdonképpen nem rossz, mert a város bizonyos részein (ahol nincsenek hajléktalanok) megnöveli az ingatlanárakat, akkor biztos, hogy valami nagyon elromlott. A túlzsúfoltság ellenére a 2073-nak végső soron sikerül egy fontos dolgot kiemelni és aláhúzni: a kevés milliárdos és az egyre több nyomorban élő ember közti szakadék szürreális ütemben növekszik, és teljesen felülírja az eddigi viszonyokat. „Az emberek azt hitték, hogy a világnak lesz vége. De nem a világnak lesz vége, hanem nekünk.” – valóban, a szegények sorsukra hagyása sokkal inkább elképzelhető, mint a világvége.
