Bár a kolozsvári közönség néhány filmkoncerttel egybekötött tesztvetítés során már megismerkedhetett Lajthay Károly eltűnt némafilmjének a Sapientia EMTE filmszakos hallgatói által újragondolt remake-jével, a Lakatos Róbert vezetésével 2018 óta készülő, celluloidra forgatott vámpírfilm világpremierjére Hollandiában került sor. A Drakula halála egyik fejezetének munkatársaként nyolc napot tölthettem az 54. Rotterdami Nemzetközi Filmfesztiválon.
Egy kocsmai asztal mellé érkezik a hír, hogy „a Drakulát beválogatták Rotterdamba”– hasonló kocsmai estéken születtek meghatározó döntések a hosszasan forgó film egyes fejezeteiről is. Többnapos fejtöréssel indul a részvétel megszervezése, a legizgalmasabb programpontok kiválasztásában ugyanis nemcsak az akkreditációk száma korlátozott, hanem hogy a 16 helyszínen több mint 10 kategóriában megszervezett vetítések, installációk, beszélgetések és szakma számára létrehozott platformok időpontjai természetesen egybeesnek. Bár a katalógus impozáns és látszólag lehetetlen döntések elé állít, pontosabb utánaolvasással rájövünk, hogy az okosan kiválasztott bemutatkozó leírások és képek csalókák lehetnek – ennek köszönhetünk néhány hatalmas csalódást is. Sőt, egyenesen nehéz kiszűrni az igazán értékesnek ígérkező programpontokat a hatalmas kínálatból, de jogos, hogy a 201 világpremierről alig várhatunk előzetes véleményeket. Annyit azonban megértünk, hogy egy ilyen fesztiválrészvételből a „mindenhol jelenlevés” görcsét elengedve hozhatjuk ki a legtöbbet, s ehhez hasonlóan ez a beszámoló is a teljes áttekintés ígérete nélkül készült.
Nagy szerencsénk van, kezdi az egyik mentor, akivel az első reggelen találkozunk, ugyanis a legjobb helyen kezdjük a nagy fesztiválokkal való ismerkedést – Rotterdam a szavaival élve „nagyon barátságos”. És bár a későbbi találkozások során megtanuljuk, hogy a mentorok őszinte érdeklődése és azonnali segítőkészsége egyáltalán nem alapértelmezett, a fesztivál valóban a nyitottság és a befogadás alapélményével üdvözöl. S már arra is első nap rájövünk, hogy az előre betervezett programpontokkal szabadon kell bánni – mivel pedig a fő helyszínek legfeljebb negyedórányi járótávra vannak egymástól, már aznap „beszökünk” két vetítésre.
A második napon kerül sor a Drakula halálának első vetítésére a Cinema Regained (kb. „Visszakapott mozi”) nevű szekcióban. Olaf Möller kurátor a szekciót a közönség és az elfeledett filmes hagyaték újbóli találkozópontjaként nevezi meg, amelynek programjában kuriózumnak számító felújított klasszikusok, dokumentumfilmek, filmörökségek és kortárs újragondolások kapnak helyet – az érdeklődök találkozhatnak burkinai elsőfilmmel, Paradzsanov-omázzsal, a koreai hidegháborúról készült archív felvételekkel, vagy akár a filippínó szexfilmek zsánere előtt tisztelgő alkotással. A Drakula halála Lichter Péter legújabb, The Grey Machine című kísérletével közösen kerül vetítésre.
Möller a bevezetőjében két óra „tömény horrorra” hívja fel a figyelmet, a két filmet gótikus múltak eltérő feltámasztásaként értelmezi. A Drakula poétikusságától valóban különbözik a The Grey Machine absztrakt fogalmazásmódja, mely talált anyagokkal és egy sosemvolt gép fiktív történetével igyekszik közel jutni minden hátborzongató félelem forrásához – feltűnő, hogy utóbbi nehezebben befogadható a közönség számára. A vetítést követő közönségtalálkozó népszerű kérdése a Lajthay Károly-féle Drakula felfedezésének folyamatára vonatkozik; a második vetítésre érkező népesebb alkotócsapat láttán többen szükségesnek érzik kiemelni a fiatalok lelkesedését és az elkészült alkotás kiegyensúlyozott színvonalát.
A Drakula halála-projekt szívügye a Filmtett szerkesztőségének is: 2013-ban felolvasóestet szerveztünk az eltűnt Lajthay-film szövekönyvéből, öt évre rá elsőnek adtunk hírt a készülő sapis remake-ről. Beszámoltunk a forgatás kezdeti szakaszairól, később pedig az egyik tesztvetítésre is ellátogattunk. Három éve az immár bemutatás előtt álló film utolsó munkálatairól is közöltünk riportot. [a szerk.]
Lassan már minden filmfesztivál fő szempontjai között kiemelt helyet kap a mozgókép immerzív lehetőségeinek és a mesterséges intelligencia felhasználásának problematikája, a Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál pedig ilyen tekintetben zászlóshajónak számít. Nemcsak filmválogatásában igyekszik experimentális vagy avantgárd érzékenységű alkotásokra fókuszálni, de előszeretettel lép ki a moziteremből és mutat be olyan installációkat, melyek a klasszikus mozizás határait feszegetik. Az immerzív élmények és -performanszok gyűjtőhelye többnyire a kikötőben levő Katoenhuis, ahol az installációk vissza-visszatérő kérdései a kapitalizmus és kolonializmus következményeire vonatkoznak, de láthattunk itt digitális koreográfiát, végigkövethettük a hőkamerával való megfigyelés alakulástörténetét, VR-szemüvegek segítségével beléphettünk fiktív diszkókba vagy ősi meditációt és innovatív technológiát összekapcsoló transzcendens ceremóniákba – egy másik kiállítótérben pedig akár egy animált kutyát is hallgathatunk, ahogy John Berger-, Haraway- és Kafka-szövegeket olvas.
Mire megtudjuk, hogy errefelé még nyáron sem jellemző, hogy négy napon át folyamatos napsütés legyen, megismerjük a De Doelen minden emeletét; kívülről ismerjük a Pathé, a Kino és a Cinerama mosdóit; lemaradunk a Cate Blanchett- vagy Miike Takashi-beszélgetésről; a Pro Hub fórum előadásain rájövünk, hogy a független és low-budget film fogalma mást jelent Kelet-, illetve Nyugat-Európában; megszokjuk, hogy a honlapon az „industry” ablakocskát kell megnyitnunk, hogy a szakma számára rendezett esti partikra mi is bejussunk, sőt, az indiai nagykövetség négyfogásos ebédjére is beengednek, ha elég szépen mosolygunk – de hirtelen észrevesszük, hogy szabadultak helyek Albert Serra legújabb filmjének vetítésére, és inkább beülünk a fesztivál egyik legmeghatározóbb élményére. A bikaviadalok világával foglalkozó Afternoons of Solitude (Tardes de soledad) a San Sebastian Nemzetközi Filmfesztivál fődíját is megnyerte, a politikailag terhelt téma ellenére sikerül leválnia az ideológiai polarizáltságról, s meglepő humorral és tisztelettel mesél ezekről a szakrális performanszokról. A rendező a közönségtalálkozón bevallja, hogy a film kapcsán sikerült megértenie a dokumentumfilmek alaptételét: mégpedig, hogy a dokumentumfilm mindig elárulja az alanyát – legalábbis el kell árulnia, ha jó akar lenni.
A fesztivál fődíját végül a Fiume o morte! (Fiume vagy halál!) című film zsebeli be. A Sebastian Mihăilescu Számomra te vagy Ceaușescu (Pentru mine tu ești Ceaușescu) című hibrid dokumentumfilmjét ismerők számára aligha eredetinek ható koncepció nemcsak a főszekció zsűrijét győzte meg sikeresen, de a FIPRESCI különdíját is hazavitte. Igor Bezinović rendező Rijeka utcáin castingol kopasz férfiakat az első világháború után az akkor még Fiumének hívott várost önkényesen elfoglaló olasz fasiszta Gabriele D’Annunzio szerepére. A zsűri indoklásában főleg az interaktív portré reflexivitását és játékosságát tartja sokra az ultranacionalista oldal Európa-szintű megerősödésének kontextusában. A Hollandiában moziforgalmazásba kerülő filmekre koncentráló Big Screen szekció győztese a svéd Jon Blåhed Raptures című történelmi drámája lett, a fesztivál közönségdíját pedig a Walter Salles rendezésében készült brazil Oscar-jelölt, az Ainda estou aqui (I’m Still Here) kapta.
„Akárhová mész, hagyd ott a véred” – tanácsolja a fesztivál egyik versenyfilmje. Nekünk ez sikerül, nemcsak a filmvásznon a Drakulával, de az rotterdami aszfalton is, miután a bicikli kereke harmadjára akad bele a villamossínbe. Az egyik közönségtalálkozón felmerül, hogy bár az üzletté vált vámpír-mítoszt itthon inkább átokként éljük meg, mégis ennek a sztereotípiának köszönhetjük, hogy eljutottunk idáig. Ami nem kis dolog egy egyébként diákfilmeket nem befogadó filmfesztiválon. Hogy ez az eredmény képes-e utakat megnyitni a Sapientián végzett filmes hallgatóknak, azt egyelőre nehéz megmondani. De valljuk be, bemutatkozásnak közel sem vérszegény.
Januárban zárult a Sapientia EMTE-n a Lost Analogue projekt, amely az analóg technikák újrafelfedezésével és különböző művészeti területek együttműködésével hozott friss szemléletet a filmes oktatásba – a kezdeményezés bemutatkozott a rotterdami fesztiválon is. A projekt utolsó hónapjában két nagyszabású tanulmányt mutattak be angol nyelven:
A Lost Analogue oktatási kézikönyv a projekt középpontjában álló produkció, a Drakula Halála című filmremake készítésének kulisszatitkait tartalmazza. Az Erdélyi Magyar Filmszövetség által koordinált kézikönyv részletesen bemutatja az analóg technika alkalmazásának előnyeit és kihívásait, ezen kívül pedig külön fejezetben foglalkozik a produkció zenealkotási folyamatával (zeneszerző: Miquéu Montanaro, MIMO), illetve egy tesztbemutató tapasztalataival, amelyet az interdiszciplináris művészeti projektekben nagy gyakorlattal rendelkező Ördögkatlan Fesztivál tartott. A Lost Analogue oktatási kézikönyv ide kattintva tölthető le.
A Hétfa Kutatóintézet által készített értékelési jelentés, mely a Celluloid Connections – Kreatív készségek fejlesztése analóg film és zenei együttműködések révén címet viseli, átfogó értékelést ad a projekt eredményeiről. Bemutatja, hogyan zajlott az oktatási folyamat, és hogyan támogatta a nemzetközi együttműködés a kulturális és oktatási innovációkat. A jelentés kitér a projekt hosszú távú hatásaira és a filmes oktatás jövőjére gyakorolt lehetséges pozitív változásokra is. A kulturális kutatások terén szerzett széleskörű tapasztalatára építve a HÉTFA kvalitatív elemzést végzett a projekt folyamatairól és eredményeiről, ezzel támogatva a filmes oktatás innovatív és interdiszciplináris gyakorlatait. A Lost Analogue értékelési jelentés ide kattintva tölthető le.
