A magyar film napja alkalmából az elveszett magyar Drakula-film remake-jének újabb fejezeteit mutatták be a Sapientia dísztermében május 2.-án. A Lakatos Róbert által vezetett workshopról először 2018-ban hallhattunk, ekkor készült ugyanis a remake első öt fejezete. A forgatásokra akkor a Filmtett is kilátogatott, de a három évvel ezelőtti vetítésen is ott voltunk.
Megérkezéskor a díszterem előtti folyosón fotókiállítás fogadott. A werkfotókból álló sorozat betekintést nyújtott a remake epizódjainak különböző mozzanataiba, a stábtagok változatos munkájától egészen a két főszereplő, a Drakulát játszó Pálffy Tibor, illetve a Mary-t alakító Molnár Enikő felkészüléséig. Sokáig nem lehetett nézegetni a képeket: az előtér kiürülése jelezte, hogy lassan kezdődnek a vetítések.
A projekt egyik célja volt, hogy burjánzó digitális korunkban a fiatal filmesek megismerkedhessenek az analóg rögzítés technikájával, megtanuljanak celluloidra filmezni – nyitja meg az eseményt Lakatos Róbert, a workshop megálmodója. Mint kiderült, ő sosem Drakula-filmben gondolkodott, kezdetben más történethez szeretett volna hozzányúlni, diákjai azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy Lajthay Károly rég elveszett filmje, a Drakula halála képezze újragondolásuk tárgyát.
A nyitóbeszédet követően a közönségnek levetítették a forgatási napokat dokumentáló werkfilmeket, amelyekben nem csak kulisszatitkokat osztottak meg, hanem a koronavírus-járvány okozta forgatási nehézségekről (amelyek főleg az éjszakai jelenetek felvételéből adódtak), illetve a film előhívásának kényes folyamatáról is szó esett – majd végre megnézhettük a remake még nem látott epizódjait is.
Farkas Boglárka számára – aki az egyik epizód rendezője volt – a legnagyobb elismerést az jelentette, amikor a videómegosztó oldalukra feltöltött filmrészlet kommentszekciójában valaki feltette a kérdést, hogy ez valóban az eredeti, 1921-es, második világháborúban elveszett némafilm-e. A kedves hozzászólót pedig nem lehet hibáztatni, a felújított epizódok ugyanis valóban nagyszerűen sikerültek, a színészek némafilmkorszakot megidéző játéka, illetve a filmkép régivé ,,züllesztése’’ korhű darabokká avatták a fiatalok munkáit. Az alkotók azt is elmondták, hogy a kívánt formát sokszor a nyersanyag szándékos roncsolásával sikerült elérni (ennek köszönhető a talált filmekre utaló képi világ), majd azt is hozzátették, hogy nem ragaszkodtak mindenben a némafilmekre jellemző kameramozgásra, illetve képkeretezésre-kompozícióra, az általuk létrehozott (hibrid) filmnyelvvel ugyanis szerették volna a ma emberét is megszólítani. Dr. Blos-Jáni Melinda, némafilmszakértő (és egyben a beszélgetés moderátora) is alátámasztja, hogy a celluloid workshopon létrejött remake nem illeszthető be sem az expresszionista Drakula-vonulatba, sem a klasszikus hollywoodi elbeszélésmódba.
Lakatos Róbert ennél jóval radikálisabban fogalmaz, szerinte egyáltalán nem is kellene Drakula-filmekről beszélni a remake kapcsán (sem), hiszen Lajthay Károly filmje is inkább egy ,,ellen-Drakula’’, ugyanis jóval közelebb áll a magyar folklórban is megtalálható „halott vőlegény” hiedelemvilágához, mint a híres vámpírmítoszhoz. A beszélgetés további résztvevői – Pál Emőke színésznő, a némafilmes színjátszás szakértője, Pálffy Tibor, a Drakulát alakító színész, illetve Farkas Boglárka Angéla, a remake VII. fejezetének rendezője – a némafilmhez, illetve a feldolgozott mítoszhoz való személyes kapcsolódásaikról meséltek. Mint kiderült, ezidáig egyiküknek sem volt különösebben elmélyült a kapcsolata sem a némafilmmel, sem a Drakula-mítosszal. Lakatos Róbert a lengyel filmművészetin már diákkorában olyan operatőri etűdöket készített, melyek mentesek voltak a verbális kommunikációtól; Pálffy Tibor egy sepsiszentgyörgyi filmben egyszer egy néma karaktert alakított; Farkas Boglárka Angéla elmondta, hogy az egyetemi évei alatt sikerült beleszeretnie Buster Keaton művészetébe; Pál Emőke pedig a doktori dolgozatában kezdett el a némafilmes színjátszással foglalkozni, hozott élményeik tehát a Drakula halálában futottak össze.
Pálffy Tibor kijelentette, hogy erős köteléket ápol megformált karakterével, és nem a vélt vagy valós külső hasonlóságok miatt, amiért elsősorban a szerepre is felkérték (számtalan Drakula-kép él bennünk, és nem tudhatjuk, melyik az ,,igazi’’), hanem a vérszívó transzcendens archetípusának sokrétegűsége miatt. Kiemeli, hogy számára a félelem volt a kulcs, amely hozzásegítette a figura életre keltéséhez. Ezt később példával is alátámasztja, Drakula a cselekmény folyamán ugyanis többször is mély félelmet érez: akárhányszor arra gondol, hogy kiszemeltjét bármikor elvesztheti, a grófon erős rettegés lesz úrrá. A színész ebből arra következtet, hogy Drakula végső soron nem lehet szörnyeteg.
Dr. Blos-Jáni Melinda segített végül Drakula ontológiai minőségének meghatározásában, mely elmondása szerint nem más, mint félelmeink tudatalatti kikristályosodása, mely rokonságban áll a német népléleknek (a nácizmus) által elszenvedett borzalmai megtestesítőjével, Dr. Caligarival. Arról már, hogy a félelmet, iszonyatot milyen nonverbális eszközökkel jelenítették meg a kor némafilmszínészei, illetve a remake-ben Mary-t játszó Molnár Enikő, Pál Emőke mesélt. Drakula mindenkori aktualitásához érve a beszélgetőpartnerek egyetértettek abban, hogy az erotika az, ami miatt ma is szívesen nyúlunk vissza a vámpírmítoszhoz.
A celluloid-workshop aktuális epizódját a nézők soraiban ülő, a fejezetek elkészítésében részt vevő két operatőr-szakos hallgató összegezte, amikor kiemelték, hogy a celluloidra való filmezés korlátoltsága, illetve az anyag iránti alázat megszületése után sikerült átértékelniük a digitális filmezés nyújtotta lehetőségeket, illetve másképpen nézni (és látni) a képet. És ha a tisztábban látás Drakulának nem is biztosan, a nézőnek remélhetőleg azért sikerült.
