Az emlékek általában megszépülnek, de az én filmiskolás élményeim nem. Ha visszaemlékszem, ugyanúgy tudom sajnálni magam az akkori kínlódásaim miatt, mint annakidején – csak egy kicsit nyugodtabban. Valójában nem is az volt a lényeg, hogy jól érezzem magam, hanem hogy fejlődjem. Lehet, hogy a fejlődés egyik alapfeltétele a szenvedés? Ha akkor ezt nem így gondolom, azon percben otthagyom az iskolát.

Nem tudatosan választottam a lengyel iskolát. Minden a véletlen műve volt. A szerencsés véletlené. És a tanterv is szerencsés volt – talán nem véletlenül. Az iskola nappali tagozatán négy karon folyt képzés. Volt színi, rendezői, produceri és gyártásvezetői, illetve az operatőri karon film- és tévéoperatőri, valamint külön animációs képzés. A filmiskola azért került Lodzba, mert Varsó második világháborús lebombázása után a főváros eléggé sokáig épült újjá, és egy ideig a varsói közintézmények nagy része is a legközelebbi nagyvárosba, vagyis Lodzba költözött. A filmiskolát is ideiglenesen alapították itt, de mire Varsóba költözhetett volna, gyökeret eresztett, és ott ragadt Lodzban. Engem ott operatőrnek képeztek, ezért erről fogok mesélni.

Az oktatási folyamat talán a felvételi felkészítőkkel kezdődött. Februártól nyárig heti rendszerességgel voltak felkészítők, és a tanárok felváltva voltak jelen. Ha jól emlékszem, azon kívül, hogy tanácsokat adtak, fel is jegyezték, hogy kinek mit mondtak, hogy követhető legyen az illető fejlődése. Azt, hogy a tanácsaik alapján ki mennyire gyorsan fejlődik, gondolom, figyelembe vették a felvételin. Úgy tűnt, hogy a fejlődőképességen kívül, a diákok felvételekor inkább arra voltak kíváncsiak, hogy ki mennyire lát meg dolgokat, illetve, hogy ki mennyire képes megszervezni a munkáját – persze a felvételi stresszhelyzetében. Évente kb. 6–7 lengyelt vettek fel operatőri szakra, és utána még 2–3 külföldit, akikről úgy gondolták, hogy együtt tudnak haladni a lengyelekkel. A lengyeleknél kb. hússzoros volt a túljelentkezés, a külföldieknél kb. kétszeres. Könnyebb volt külföldiként bejutni, de nehezebb volt megmaradni. A külföldiek főleg nyugat-európai országokból jöttek, olyan családokból, amelyek meg tudták engedni maguknak az évi 7000 USD-s tandíjat, majd később az évi 12 000 USD-t. Egy részük (kb. a fele) lengyel származású volt. A lengyelek döntő többsége harmadszori próbálkozásra jutott be, de olyanok is akadtak, akik ötödszörre – és bejutásuk után általában jól teljesítettek. Az osztály vegyes volt és az oktatás mindenki számára lengyelül folyt, tehát a külföldieknek bele kellett rázódniuk a nyelvhasználatba, és alkalmazkodniuk kellett az új kulturális környezethez, valamint be kellett hozniuk a kezdeti tájékozottság hiányából fakadó hátrányt, de általában ez az első két év, vagyis az alapozás alatt megtörtént, és utána már nem voltak gondok.

Lakatos Róbert

A tantárgyakat három kategóriába lehetne csoportosítani. A főtantárgyak, melyekből gyakorlati vizsgák is voltak, az operatőri művészet (4 éven keresztül), a dokumentumfilm (2 év), a fényképészet (2 év) és a televíziós műfajok (3 év). A kisegítő tantárgyak közé sorolnám a Film- és televíziós kép technikája és technológiája, Fényérzékeny anyagok (exponometria), Filmképplasztika, Szcenográfia, Filmhang, Filmzene, Vágás, Filmrendezés alapjai, A színész filmezése, Animációs és kombinált felvételek című tantárgyakat. Ezeken kívül még voltak az általános műveltséget fejlesztő tantárgyak, mint a művészettörténet, irodalom és drámaismeret, filmtörténet, filmelmélet, filmkritika és filmismeret, kultúrfilozófia, szerzői jog, filmgyártás és filmgazdaság.

Gyártási szempontból el voltunk kényeztetve. Az operatőri etűdünket már első évben is 35 mm-es filmre forgattuk, és ez negyedévig így is maradt. A közös műhelygyakorlatokat is 35 mm-es filmre forgattuk, és csupán harmadéven volt egy egyéni svenkergyakorlatunk 16 mm-es filmre. Ezenkívül minden egyes operatőri etűdnek volt némi költségvetése, melyből színészeket és helyszínbérlést lehetett fizetni, illetve kellékeket vásárolni. Minden egyes filmhez kaptunk az iskolától szállítást, és volt hivatalosan kirendelt gyártásvezetőnk és világosítónk. Harmadévtől pedig már kameraasszisztens is járt. Az elején talán azért nem járt annyi asszisztens, hogy rákényszerítsenek arra, hogy egymásnak segítsünk. Erre fel is hívták a figyelmünket – vagyis megmondták, hogy később úgyis meg fog jelenni a konkurencia, ami akadályozni fog bennünket abban, hogy egymáson ténylegesen segítsünk, de első évben ennek még nincs helye. A kényelem miatt nem is tanultunk meg gyártási szempontból ügyeskedni, vagyis pénzt szerezni filmjeinkre, ezért ezt az iskola elvégzése után kellett pótolni. Ha visszagondolok arra, hogy milyen naiv voltam gyártási szempontból, amikor kikerültem az iskolából, még ma is elszégyellem magam.

A videót a legtöbben szükséges rosszként kezelték. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor kikerültem az iskolából, és felvettek a lengyel tévéhez, még a sofőr is röhögött rajtam, hogy mennyit ügyetlenkedem a Betacammal. De jól volt ez így, mert ha nem így történik, akkor később válok meg a tévétől, és később lett volna belőlem rendező – ha egyáltalán lett volna.

Az operatőröknek saját maguknak kellett megrendezniük az operatőri etűdjeiket, a dokumentumfilmjüket és a televíziós gyakorlatok nagy részét is. A későbbi években már elfogadták, ha az ember rendezői segítséget is kért, de az elején ezt nem vették jó néven. Úgy gondolták ugyanis, hogy még nem vagyunk eléggé felkészülve arra, hogy egy előre meghatározott tartalomhoz keressük a megfelelő formát, hanem arra akartak rávezetni, hogy a formában találjuk meg a lényeget, a kifejezőerőt, és amikor elég tapasztalatra tettünk szert ilyen téren, majd csak utána kezdjünk el fordított módon gondolkodni. Persze forgathattuk a rendező szakosok filmjeit, ha felkértek rá, de ez nem volt kötelező. Azok meg természetesen elsősorban a harmad-negyedéves diákokat kérték fel.

Az első év a fekete-fehér filmkép jegyében telt el, és a legfőbb hangsúlyt a megvilágítás milyenségére fektették. Azt akarták, hogy kezdjünk el kontrasztban és szürke tónusokban gondolkodni. Az elején borzasztóan zavart, hogy csak azt mondták el, hogy hogyan ne csináljunk dolgokat. Azt, hogy hogyan csináljuk, azt nem tanították. Azt már mi kellett kitaláljuk. Aztán ha jó lett, elmondták, hogy szerintük ez miért jó. Lehet, hogy azt az elvet vallották, hogy az igazi tudást nem lehet tanítani, hanem az bennünk van, és csak tapasztalatokkal lehet felszínre hozni? A kísérletezést bátorították, a nehezebb dolgokat ki lehetett előre próbálni, viszont egyes dolgokat nem lehetett büntetlenül csinálni. Az év végi vizsgán, ha valaki operatőri művészetből nem ment át, azt első év végén könyörtelenül kirúgták, nagyobb évfolyamokon pedig megadták neki az évismétlés lehetőségét, de akkor már saját pénzen kellett megismételnie az operatőri etűdjét – ami sok esetben egyenlő volt a kirúgással. És bizony szinte minden évben „tanácsoltak el” embereket, szinte minden évfolyamról. Ebből lett aztán a rossz hangulat, a stressz és a felelősségtudat.

A filmezésen kívül még voltak kisegítő gyakorlatok, mint pl. a diasorozat készítése – pl. „ember belső térben, beszűrődő természetes fényben” –, melynek következtében kezdtünk odafigyelni a világításra és a térre. De a kisegítő tantárgyakból is rengeteg kis feladatot kaptunk, melyek a képi kultúránkat voltak hivatottak fejleszteni, és úgy érzem, hogy – legalábbis számomra – nagy jelentőségük volt. A másodév a színnel való ismerkedés éve volt (a kisegítő tantárgyak terén is). De az első éven elkezdődött hozzáállás folytatódott, aminek következtében startból tudatosan kezdtük el használni a színeket. Nem egy színes összevisszaságban próbáltunk rendet teremteni, hanem tudatosan építettük fel az etűdök színvilágát. A második félévben készített operatőri etűdön kívül, még kellett készíteni egy rövidebbet Változás címmel. Ennek az alapelemek, a tűz, a víz, a levegő és a föld „változásaira” kellett alapoznia. Ezekben a filmecskékben sisteregve találkozott a tűz a vízzel, olvadt a jég, fújt a szél, párolgott, ami tudott, és mi elkezdtük érezni, hogy forró-e a levegő, vagy épp hideg, vagy talán fullasztóan párás a jelenet légköre. Aztán ezek a tapasztalatok általában beépültek a következő filmbe.

Az első két év technikai alapozása után, harmadévben változott a helyzet. Más tanárok vettek kezükbe, és operatőri etűdünk irodalmi adaptáció kellett legyen. Most már nem egy érdekes helyszínhez és szereplőhöz találtunk egy történetet, hanem fordítva. A kurzusokat sem a tanárok tartották, hanem ki kellett választanunk egy-egy témát, és azt kidolgozva előadást kellett tartanunk a kollégáknak. Miután két éven keresztül kínlódtunk azzal, hogy milyen helyzet bevilágítását hogyan oldjuk meg, a tanárok elkezdték bemutatni saját megvilágítási stílusukat. Most már kisebb volt annak a veszélye, hogy elkezdjük majmolni őket. Az is előfordult, hogy úgy éreztük, hogy mi nemcsak másképpen, hanem jobban is csinálnánk.

Ha a harmadév arra volt hivatott, hogy lassacskán operatőrökké váljunk, és megtanuljuk megkeresni a megfelelő tartalom kifejezésére a megfelelő képi világot, valamint, hogy némi rendet teremtsen technikai ismereteink terén, a negyedév azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy rendet teremtsen gondolatvilágunkban. Ismét más tanárok jöttek, és a kurzuson csak úgy röpködtek a számomra ezoterikusnak tűnő szóösszetételek, melyek a mű strukturális felépítésére és az elemek közti összefüggésekre vonatkoztak (számomra eléggé költői módon). Olyanok voltak ezek az órák, mint az istentiszteletek. Amikor kijöttünk egy-egy ilyen óráról, feltöltődöttnek és nagyon okosnak éreztem magam, de ha valaki megkért volna, hogy ismételjem el a kurzus tartalmát, nemigen tudtam volna összefoglalni. Nem értettem, hanem éreztem, hogy mi a lényeg (na eztet megaszondtam).

Aztán meg olyan bókokat is kaptunk, hogy egy bizonyos nyugati filmiskola diákjai, legalább ötször gyorsabban világítanak be egy jelenetet, mint mi, csakhogy azok szinte teljesen egyformán csinálnak mindent. Immár nem vonta senki kétségbe, hogy nagyon okos és figyelemre méltó egyéniségek vagyunk. Amikor pedig én azt mondtam a tanáromnak, hogy a filmemet Dogma-stílusban akarom leforgatni (mert az akkor kezdett divatba jönni), azt mondta, hogy minden olyasmit, hogy stílus, felejtsek el, mert nekem a feladatom, hogy a saját világomat tárjam a néző elé, nem pedig, hogy másokét utánozzam. Megpróbáltam ezt tenni, és nem lett belőlem operatőr. De talán nem csupán emiatt.