Átpolitizált az életünk. Beszüremlik már mindenhova. Ott van a nyilvánosságban, a magánéletben, a baráti kapcsolatokban, az online és hivatali térben. Nincs előle menekvés magyar nyelvterületen az emberfelnőttek számára. Vitázunk róla, hogy szinte ugatunk, csaholva dühöngünk, morgás, nyüszítés jár neki, vinnyogunk lealázva, testcsellel viszont átmenetileg győzni lehet, s vakkant a pofánk. Ritkán nevetünk rajta, holott az lenne értelemszerűen méltóságos: kétfarokkal, öblösen.
No de jön egy kolozsvári kutyagazdi és alaposan megröhögtet vele, tükröt tart és összevissza csiklandoz, lefekszünk megadóan, készek vagyunk. Gazdi kegyesen a pórázt is lecsatolja. Felszabadultan beleügetünk a naplementébe. Kutya élet, sejehaj.
Ez a film, ugyanúgy mint minden más film is, manipulál – nyilatkozza korlátolt felelősséggel Lakatos Róbert rendező a kamerának a Ki kutyája vagyok én? elején, majd előkap egy sültüt, s azzal kísérve előadja, hogy ebtenyésztésre szánta el magát, és annak politikailag meghatározott történetét készül elmesélni. Innen tovább szatíra következik, méghozzá dokumentarista politikai szatíra, amilyet még romániai magyar filmestől nem láttunk. Eddig.
Lakatos maga írta a forgatókönyvet, maga mondja fel a történet menetéről és fordulatairól gondoskodó narrációt, ő rendez és ugyanő zenél. Otthona az egyik helyszín, ő, szülei és testvére, ebtartó barátai a főbb szereplők. Illetve, várjunk csak, nem. Voltaképpen a főszereplők kutyák: Talpas, Pufi, Adorján, a foltos, Radja, Dorka és Leni a valódi főhősök, na meg a számtalan többi eb, akiket ebben a rendhagyó, és a zsigereinkből merített, azokból konstruált dilemmákkal dolgozó dokfilmben a Lakatos oldalán megismerünk. Elutazunk Argeș megyétől Budapestig és vissza, többször megállunk Kolozsváron, a Székelyföldön és a Gyimesekben, és követjük a rendezőt önkéntes megbízatásában, amely során a magyar-román-erdélyi identitásképzeteket önmagukban és együtt körüljárja, a kutyafajok alulnézetéből, miközben önazonosságát is kutatja, és reflektál az alkotói folyamatra is.
Számos fergeteges párhuzam kerekedik, és míg a forgatókönyv hemzseg a célzott politikakritikától, vagy helyesebben: a közéleti diskurzus bírálatától, addig ügyes animációval a kutyák szájába is üzenetet ad. Tesz. Rajzol. Szövegbuborékban beszélnek, amikor ugatnak, és nyilván azt mondják egymásnak, amit a közösségi médiában és néha élőszóban is a magyarok a románoknak, a románok a magyaroknak, a magyarországiak a romániai magyaroknak, a romániai magyarok a magyarországiaknak, egyszóval azt, amivel a hevesebbek és kevésbé elfogadók egymást megugatják. Közben Robi számos kérdést megfogalmaz a kutyafajok földrajzi és „etnikai” hovatartozásáról, és a folyamatban nyilván az is elhangzik – előre megírtan vagy sem – hogy a fajok (kevertek és tiszták, ugye) milyen tulajdonságokkal vannak megáldva, hogyan veszíthetik el azokat (beltenyészettel és városiasodással), és milyen minőségi új fajok alakulhatnak, ha nincs állami, köztisztasági beavatkozás (sterilizálás). Szóval az egyik rejtett és sokrétegű humorforrás ennek a kérdéskörnek az allegorizálásából (is) származik.
A másik – és ez is ezernyi rétegen átcsorog – az önazonosság-azonosítás problémakörét nyitja meg. Egyik sarkpontja az a pillanat, amikor kiderül, hogy erdélyi magyar kutyafaj nem bejegyezhető, mivel Erdély Romániában van, tehát az államterület határozza meg a faj nevét. Szakirodalmi hivatkozását, hogy úgy mondjam. Különös – szól a tenyésztésre elszánt filmes – de mi van akkor a Romániában magyar nyelven írókkal? Ők milyenek, miféleképpen címkézhetők? Van tehát olyan, ami határtalan, és van, amit határok közé szorít a nemzeti hagyomány és a nemzetközi szabály. Nemzetállam. Ez is milyen különös kutyaszempontból… Merthogy nyilván rájuk van kényszerítve, a gazdák kiegyezett politikai berendezkedése dönti el helyettük. Ez is mennyire viccesen elutaló történelmi lábjegyzet, ha nem szülne a valóvilágban időnként roppant szomorú helyzeteket.
Az ember-kutya párhuzam, a négylábú és kétlábú világ összehasonlítása itt, a faji, etnikai-nemzeti és a politikai önmeghatározás szintjén nyilván nem áll meg. A magyar és a román közéletet foglalkoztató többi témakör is kap apró pofont, de a politikai fenevad, a falkavezér, a „gazda” fogalmak kutyaszintű megvilágítása is szintén belekívánkozott az elbeszélésbe, Lakatos pedig szélesen merítve, könnyedén integrálja a történetbe mindezeket oly formán, hogy míg ezeken nevetünk, az erdélyi ebpopuláció irigylésre nem méltó sorsán is elgondolkodtat.
Lakatos mellett, mint minden forgatáson, ott van a stáb, és gyakran láthatóvá teszi őket, beszélget velük, bevonja az elbeszélésbe. Az alkotás folyamata nem titok tehát, az alkotó őszinte, őszintesége a néző szemében ezzel kiterjed a felvetett kérdések többségére is, úgy érezzük, tényleg foglalkoztatja egyik-másik kérdés, még akkor is, ha javarészüket lényegében a játék és a jelentés, vagy a jelentéssel játszás érdekében teszi fel. Ám az alkotói folyamat feltárása és időnként a módszert is kifigurázó vagy a látványelemekkel babráló effektusok egyszersmind légiesítik a konstrukciót, „ne vegyetek komolyan, tényleg játszom” – üzeni ezzel Lakatos, miközben az erdélyi magyar és magyarországi magyar társadalom, illetve ezeknek egy jelentős halmaza mégiscsak komolyan veszi, mert a mindenünket átitató politikai üzenetek kutyaszájból jövő felismerésekor, vagy az allegóriák ösztönös értelmezésekor szükségszerűen saját, egyébként vérkomolyan vett badarságainkra ismerünk. Ezeket mind érdemes kicsit Lakatos hamiskás mosolyú maró gúnyában áztatni, kutyaterápiás ciklusokkal. A kettő együtt tüneti és holisztikus gyógykezelésre egyaránt alkalmas.
