R-kategóriás animált kalandfilmre ülhet be, akit a Kivert kutyák (Strays) bármilyen módon képes vászon elé csábítani. A nézői érdeklődést talán az állatok hangjait kölcsönző színészek neve (Will Ferrell, Jamie Foxx, Isla Fisher) vagy a trash comedy ígérete keltheti fel, viszont a film egy sok szempontból aránytalan Ted- és Nagyon vadon-keverék – ha úgy tetszik, korcs – lett, indokolatlanul sok péniszpoénnal.
Az amúgy televíziós sorozatokban otthonosabban mozgó Josh Greenbaum rendező legújabb nagyjátékfilmje egy kicsit Nagyon vadon (Open Season): állatok, konkrétan kutyák barangolnak összevissza, egy ember melletti életvitelhez szokott egyedet egy szabadabb és szabadszájúbb, független társa ismertet meg a saját világával és annak kalandjaival; emellett jelen mozi egy kicsit Ted is: a való világban leginkább aranyosnak vélt állatok úgy nyilvánulnak meg, mint huszadik születésnapukat ünneplő infantilis, kanos, szerfogyasztó alkoholisták. A két film világát talán nem volna nehéz egyeztetni, és olyat kreálni, ami legalább a komédia legalsó polcain megállja a helyét. Valószínűleg nem ebből az elgondolásból született, mégis itt keresendő film a Kivert kutyák.
Plüss – Seth MacFarlane: Ted
Mark Wahlberg egy plüssmackóval beszélget. Ez Seth MacFarlane első egészestés, (majdnem) élőszereplős nagyjátékfilmje.
A film aránytalansága több szinten is megmutatkozik. Például abban, hogy a sokszor groteszkbe átcsapó humor és az érzékenyítési törekvés átmenet nélkül, váratlanul csap le a közönségre. Ehhez úgy negyedóra után hozzá lehet szokni, de attól még nem válik kellemessé, szórakoztatóvá, esetleg emészthetővé. Ennek a folyamatnak amúgy meglenne a célja: összeférhetetlenségre építkezve váltani ki a fogyasztókból erős, sok esetben nem hétköznapi érzéseket, reakciókat – csak ez valahogy nem a tervek szerint sül el a Kivert kutyákban. A szerzői koncepció feltételezhetően az volt, hogy két, egymástól távol álló hangulati közeg (a vígjátéki és az érzelgős) folyamatos cserélésével másfél óra leforgása után a néző egy kis meghatottsággal és annál több nevetéssel távozzon a teremből. Az is szándéka lehetett az alkotóbrigádnak, hogy gyors váltásokkal folyamatosan visszatereljék a néző figyelmét a vígjátékra, minduntalan valami új ingert adva neki, mire megszokná egyik vagy másik érzelmi világot. Ehelyett úgy érezhetjük, az állítólagos humor rövid időközönként, felkészületlenül, erőszakosan elrángat az emocionális faktortól és fordítva, nem hagyva a nézőnek időt és teret, hogy megszokja bármelyiket is az adott film valóságán belül.
A produkció legszembetűnőbb aránytalansága mégis az infantilizmusban keresendő. Valószínűleg ez a felnőtt gyerekesség a legkönnyebben, legegyszerűbben, bárki számára felfogható humorforrás, ezért is alkalmazzák több-kevesebb (leginkább kevesebb) sikerrel annyi komédiában. A Kivert kutyákban a verbális poénok sokszor olyan hatást keltenek, mintha a forgatókönyv dialógusait egy olyan nyolcéves írta volna, aki újonnan tanult szitokszavakkal és önnön nemiszerve iránti túlzott rajongásával akarná bizonygatni, hogy már nem gyermek. Van ugyanis valami kiábrándító abban, amikor felnőtt emberek poéneszköztára arra korlátozódik, hogy szex, farok, biológiai folyamataink végtermékei – 2023-ban ráadásul még tabudöntögetőnek sem mondható, hogy moziteremben ilyen szavak hangozzanak el.
A gyerekes humor nem szükségszerűen rossz választás egy vígjáték esetében, hiszen ha jól és kellő időben tálalják, közérthetősége miatt egy nagy és változatos tömegből is a várt, homogén reakciót válthatja ki (Freud, a pszichoanalízis atyja is az infantilizmusra vezeti vissza a komikumot). Ami a Kivert kutyák esetében félresiklott, az a már többször emlegetett aránytalanság: túl sokat kap a néző egyszerre ugyanabból a fajta humorból, a fokozás túlzásba csap át, a groteszk undorba, eközben meg a „fuck” felirat beleég a retinánkba. A meglepő összeférhetetlenség is humorforrás lehetne, hiszen hamar kiderül, hogy az aranyos állatok mocskosszájúak (ez főleg azoknak vicces, akik nevetnek, ha egy hároméves káromkodik), de a film ezzel is a ló túloldalán landol. Egy kreatív szitokszó, a váratlanság erejével esetlegesen társulva könnyen és őszintén megnevetteti az embert. Amikor viszont csak ismétlődik az, ami nem feltétlenül tűri a nyomdafestéket, inkább unalmassá válik, mintsem szórakoztatóvá.
Ha már Freudot emlegettük, egy jól ismert elmélete a kerti törpés jelenetnél is eszünkbe juthat, de itt meghagyom a nézőknek a rácsodálkozás élményét azáltal, hogy ezt inkább nem részletezem. Többek között azért sem, mert nem tudom eldönteni, az ebek világának ez az egyszerű és abszurd mozzanata alulmúlja-e a film amúgy sem magas elvárásait, vagy felemeli a jelenetet a Kivert kutyák jó viccei közé. Hiszen meg kell hagyni, a film nyomokban jó poénokat is tartalmaz, például Gus (John Gad), a narrátor kutya esetében. Az ő történetszála alig pár percig tart, de segít elhitetni a nézőkkel, hogy jelen mozi alkotói képesek előrukkolni a megevett hányadékon, kutyaszaron és -vizeleten kívül egyéb viccel is. Ezen kívül természetesen mutatkozik még törekvés arra, hogy Reggie (Will Ferrell) és újdonsült barátai felfogásán keresztül, kutyaszemszögből tapasztaljuk meg környezetünk egyes elemeit postástól a tűzijátékig, azon nevetve, mennyire eltérő az ember és az állat tapasztalata és felfogása ugyanarról a világról.
A film néha nemcsak párbeszédeiben, de vizuálisan is undorító. Szerencsére a kutyák szájmozgásának animálásában nem tapasztalhatunk olyan mértékű uncanny valley-hatást, mint a 2019-es Az oroszlánkirálynál, de egyéb kiábrándító látványra felkészülhetünk. Hogyha ezektől képesek vagyunk pár percre elvonatkoztatni, a film úgyis visszahozza őket később, nincs menekvés.
A Kivert kutyák remek alkalom arra, hogy az ember kínjában nevessen. Egy sokadik film a barátság erejéről, az önállóságról és a toxikus kapcsolatokról: képes olyan morbid ambivalenciával – egyrészt olyan érzelgősen, másrészt annyira alpári humorral – közelíteni az alkotásra erőltetett mély üzenethez, amitől még komolyanvehetetlenebb lesz, mint amilyennek alapjában látszik.
