Seth Rogen évek óta dédelgetett projektje, a Sausage Party az ételek Toy Storyja. Annyi különbséggel, hogy itt az ételek néhol perceken át orgiáznak és csúnyán beszélnek, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne értékelhető animáció a nagy kolbászos truváj.
A Superbad és a Pineapple Express kollaborátorai, Seth Rogen és Evan Goldberg saját magukat egy cseppet sem meghazudtolva írtak egy sztorit ételek szerelmi és önmegismerési kalandjairól. Ha az említett párosról van szó, akkor nyilván sem a kifinomult ízlés, sem a politikai korrektség nem része az étlapnak, de a sértő humor és a pajzánkodás a főételek közé tartozik. De ez leginkább csak a forma marad, mert a sztori meg van tömve meglepően korrekt tanulságokkal (ahogy az „igazi” mesékben szokott lenni), szórakoztató fordulatokkal, meglehetősen kreatív agymenésekkel és kiszólásokkal, amelyek keresztmetszetében egy teljesen más, nem konvencionális animációs terep rajzolódhat ki a mainstream vonalban. Ezeket az intelligensen offenzív rajzfilmeket a kisképernyőkön találtuk eddig, sorozatok formájában – a Family Guyra vagy a South Parkra lehet gondolni. Azért tegyük gyorsan hozzá, hogy a Sausage Partynak még vastagodnia kellett volna ahhoz, hogy felérjen az előbb említettek nívójára, de meg kell hagyni: igyekezett rágyúrni.
Július negyedike van, és a különböző ételfigurák a Shopwell szupermarket polcain várják, hogy az emberek hazavigyék őket, pontosabban a „A Nagy Sötét Ismeretlenbe”, egy mennyország-félébe, ahogy a film kezdetében felhangzó vidám nóta ismerteti. Frank (Seth Rogen) és Brenda (Kristen Wiig) egy kolbász és egy zsemle, akik alig várják, hogy kiszabaduljanak a csomagolásukból és „egymásba essenek”. Boldogságuk reménye dugába dől, amikor Mézes Mustárt visszahozzák és elmeséli, hogy a bevásárlóközponton túl nem valami idilli az élet, mert az emberek megölik, avagy megeszik őket. Egy véletlen folytán Frank rövidebb kolbász-haverja, Barry (Michael Cera) és társai elkeverednek és kikerülnek életterükből, ahol szembesülniük kell az emberek kegyetlen világával. Közben Franknek és Brendának is meggyűlik a baja: egy bevásárlókocsis koccanás túlélése után szintén elkerülnek lakhelyüktől, avagy polcuktól és rájuk is vár egy hosszú út, aminek a végén kiderülhet életük valódi értelme. Hozzájuk társul még a leszbikus taco, Teresa (Salma Hayek), Lavash, a kötekedő arab kenyér (David Krumholtz) és Sammy Bagel Jr., a kiflicske (Edward Norton). Közben ellensége is kerül a bandának, a frusztrált, magát elhanyagolt termékeknek tekintő Douche (Nick Kroll), egy női intim termék, aki bármilyen folyadékot magába szív, ettől Hulk-szerűen duzzadnak fel izmai.
A Sausage Party fogja a rasszizmus kérdéseit (az arab kenyér kapcsán), az előítéletek mibenlétét (rövidebb kolbász, meleg taco), az önbecsülés akadályait (mérges tampon), vicces, mozgó és beszélő ételekbe kódolja őket, majd beledobálja egy egzisztenciális darálóba, hogy aztán (ha nem is magasröptűen, de meglepően relevánsan) beszéljen az identitásról, a toleranciáról és nem utolsó sorban a vallásról és az ideológiák mechanizmusáról. És talán ez utóbbi kettőről esik szó a legnyomatékosabban, hiszen egy elég részletes mitológiát állít fel a film, amelynek tudatában az ételek élnek, és nem csak szembesülniük kell azzal, hogy teljesen más az igazság, hanem azt is kiderítik, hogy valaki a saját fajtájukból öncélúan generálta a hazugságokat.
A röhögést elsősorban a gátlástalan, offenzív viccek és pörgős egysorosok szolgáltatják. A finomabb humor pedig a Sausage Party világképzésben rejlik. Oké, hogy premierben látunk ételes animációt és első blikkre vicces egy depressziós kenyérdarab, de azért meg kell hagyni a kreatívoknak, hogy egyszerű, de parádés párhuzamokat vontak az ételek karakterisztikái és az emberek jellemei közé. Például az egyik legmerészebb figura a végső nagy „ételcsata” kulcsfigurája, egy zseni, Stephen Hawkingot idéző (apropó offenzív poén!), rózsaszín rágógumi, akit egyszerűen nem lehet megölni, mert visszaforr, avagy ragad minden sérülése. De a rövidebb kolbász kisebbségi komplexusát és méretfétisét vagy a különböző nemzeti ételekkel kifigurázott sztereotípiákat is említhetjük. Azon is kiválóan lehet szórakozni, ahogy az áruház kisebb részlegei (fagyasztott cikkek, leárazott részleg, kidobott termékek, alkoholos polc) olyan öntörvényű mikrovilágokként jelennek meg, mint például egy város különböző, más-más funkciójú terei és helyszínei.
Akinek a gyomra gond nélkül megemészti a legalpáribb humor, a kalandfilm és a drámai, meseszerű moralizálás lecsóját, az mindenképp fizessen be a Virslipartira.
