Lichter Péter a magyarországi filmes szcéna denevérembere.
Éjszaka rendezői köpönyegben a vizualitás határait feszegető, vad kísérleti filmeket készít – akár olyan módszerekkel, mint a nyersanyag fizikai befolyásolása, roncsolása –, nappal pedig pallérozott filmesztétaként olvasmányos könyveket ír filmtörténeti és -esztétikai témákban, néha tananyag-jellegű, néha regényes, néha pedig pop-infotainment („52 film, amit…”) formában. Már csak az a kérdés, hogy melyik Lichter Péter az igazi: a Batman, vagy pedig a Bruce Wayne?
„Kezedbe venni a Bruce Willist, és szétroncsolni” – Beszélgetés Lichter Péterrel
Költőnek készült, kísérleti filmes lett belőle. Az ELTE-n tanít, a Prizmába ír, és nemzetközileg elismert kísérleti filmeket forgat. Legutóbb például a Fagyott májust, amiben 70 percen keresztül bandukolhatunk a rendszerváltás és az apokalipszis utáni magyar erdőben. Lichter Péter arról is mesélt a Filmtettnek, hány Whopper menü árából jön ki egy kísérleti film, mit csinálna vele a kísérleti filmes szubkultúra, ha megrendezné a Valami Amerika 4-et, és mi lett volna, ha Reisz Gáborral együtt ő is az SzFE-re jár, Enyedi Ildikó osztályába.
Jelenleg épp a grafománabb énje dominál: összeszámolni is észbontó, de Lichter a kovid óta már a hatodik kötetét adja ki, Az amerikai film rövid története pedig pontosan az, amit a címe ígér: az amerikai film rövid története. Amolyan útikönyves, szemelvényes stílusban. Igazi midcult cucc: nem egy fokos, emészthetetlen filmtörténeti munka, de nem elégszik meg a „magazinos” komplexitású szösszenetekkel sem. Rövidsége miatt talán néha utóbbi felé lejt a pálya, de ezt remekül ellensúlyozza a szerző felkészültsége és stílusérzéke: a könyvből átjön, hogy a szöveg egyetemi tananyagként kezdte, így hálistennek az egyik vezérelve a közérthetőség.
Egy ilyen gigantikus téma ennyire rövid (mindössze 220 oldalnyi) feldolgozásában nyilván az a legérdekesebb, hogy pontosan hogyan „töri össze” valaki a százharminc évnyi filmtörténetet olyan „jelenetekre”, amelyek fogyaszthatóvá, tagolttá teszik. Lichter harminc rövid fejezetben regél az amerikai filmről, és az alkotásokról nevezi el az egyes fejezeteket, amelyeket kronológiai sorrendben ismertet. De beleolvasva sokkal többről van itt szó, mint arról a harminc filmcímről: csak úgy röpködnek a rendező-, színész-, producernevek, filmcímek, stúdiók és korszakok. Remek döntés, hogy így, „tentpole” alkotások mentén ugrál végig a filmtörténeten, hiszen ezáltal össze is lehet őket kötni: ritkán van két film között pár évnél nagyobb hézag.
Nyilván minden egyes alkotásnak az adott filmtörténeti kontextusa lesz a legfontosabb: amikor a Gyilkos vagyokról (Double Indemnity, 1944) ír, akkor az a film noirról is szól, amikor pedig a Bonnie és Clyde-ot (1967) ismerteti, akkor a hollywoodi reneszánsz jelenségén keresztül teszi, és így tovább, egészen a 2008-as A sötét lovagig (The Dark Knight), amely által a jelenleg is domináló képregény-, illetve szuperhősfilm jelenségével zárja a filmtörténetet. „Joggal merülhet fel az olvasóban, hogy egy 2023-ban megjelent filmtörténeti könyv miért egy 2008-as tétellel ér véget. A válasz egyszerű: minél közelebb kerülünk a jelenhez, a filmtörténet úgy veszíti el határozott körvonalait és mosódik össze a ma kultúrájának kiismerhetetlen miazmájával. A könyv megírásakor arra törekedtem, hogy az amerikai filmtörténetet olyan kanonizált darabokon keresztül mutassam be, amik vitathatatlanul megérdemlik a klasszikus jelzőt: a jelenhez közeledve azonban a klasszikusok kiválasztása egyre nehezebbé válik” – írja a szerző.
Külön pirospont jár Lichternek azért, hogy meg-megtöri a szokásos alkotóközpontú paradigmát, és kitér olyan fontos stúdiótörténeti, illetve mozgóképipari eseményekre is, mint pl. a Hays-kódex, a Paramount-határozat, de néha még technikatörténeti apróságokat is el tud rejteni a szövegbe (Technicolor, hangosfilm etc.), sőt, időnként társadalomtörténeti kontextusokat is felvillant (bűnözés elterjedése, rasszizmus etc.). Emellett elképesztően jó diplomáciai érzékről tett tanúbizonyságot, amikor a vizsgált harminc filmet kiválasztotta: már csak a tartalomjegyzék böngészésekor feltűnik, hogy mennyire demokratikusan kap (szinte) minden műfaj, minden korszak, minden paradigma egy-egy fejezetet: megvannak a kihagyhatatlan klasszikusok is, mint a Casablanca (1942) vagy a 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odysssey, 1967), de az obskúrusabbak is: A keskeny kék vonalról (The Thin Blue Line, 1988) szóló fejezetben méltatlanul röviden ugyan, de az amerikai dokumentumfilm története is szóhoz juthat. Így a western, a sci-fi, meg a többiek mellett pl. a kísérleti- és függetlenfilmek is megkapják a maguk fejezeteit, miközben egyetlen alkotó sem szerepelhet két filmcímmel a tartalomban, még akkor sem, ha Spielbergnek vagy Hitchcocknak hívják.
Nyilván könnyű ilyenkor fanyalogni: hol az Óz, a nagy varázsló, a Kínai negyed, a Csillagok háborúja, az Apokalipszis most, a Taxisofőr, a mittudoménmi?? – szinte hallani az egyszeri filmrajongó toporzékolását, de igazából ezek is mind benne vannak a könyvben. S ha véletlenül valamelyik kedvenc filmjének konkrét említése kimaradt, a filmtörténetből kevésbé felkészült olvasó is könnyedén el tudja helyezni a mentális térképén a könyv elolvasása után. Ugyanis pont erre jó Az amerikai film rövid története: nagyszerű keretet, támpontot ad, starterkultúrát a saját erjesztéshez, vita-kiindulópontot, inspirációt a még több film megnézésére, és ami a legfontosabb: a filmekről való kontextualizált gondolkodásra, aztán artikulált véleményformálásra.
