A lassú leépülés árnyékában életének súlypontjait újragondolni kényszerülő, választásait és veszteségeit lajstromozó színésznő figurája igazi jutalomjáték Jessica Lange számára.

Mihez kezdhet a zongorista, aki egy sérülés következtében nem használhatja a kezeit, a labdarúgó, akit a lábai hagytak cserben – vagy a drámai színész, akinek azzal kell szembenéznie, hogy elveszíti egyik legfőbb művészi eszközét, az emlékezőtehetségét? Michael Christopher (Pár-baj, Gia, Eredendő bűn) új, HBO-gyártású filmjének ez a központi dilemmája: a Jessica Lange által alakított „nagyszerű Lillian Hall”, a Broadway dicsőségben megöregedett nagyasszonya, akinek a neve biztos közönségcsalogató eszköz és garancia a magas színvonalú művészi produkcióra, különös jeleket kezd érzékelni magán – pontosabban különös jeleket kezd észrevenni rajta a környezete. A szakma és a közönség által egyaránt csodált díva a próbák során belezavarodik a replikáiba, elfelejti a mondatait, kiesik a szerepéből, időnként rosszullét környékezi, úgyhogy a Cseresznyéskertet rendező feltörekvő tehetség, David (Jesse Williams), bár ragaszkodik hozzá és bízik benne, kénytelen elküldeni őt orvosi kivizsgálásra.

Azt gondolhatnánk ez alapján, hogy A nagyszerű Lillian Hall (engedtessék meg így magyarítanom a film eredeti címét) az utóbbi évek mozgóképes leépüléstörténeteinek újabb darabjaja – elég csak az Anthony Hopkins lenyűgöző alakításával kitűnő Az apa című filmre gondolnunk. És bár a tematikai hasonlóságok nyilvánvalóak, Christopher filmje számára a demencia csak egyfajta „ürügy”, kiindulópont egy kései – és minden szempontból megkésett – fejlődéstörténethez. Már csak azért is, mert a betegségnek pusztán a kezdeti tüneteivel szembesülhetünk, azzal az állapottal, amelyben már beláthatóak a későbbi következmények és fejlemények, de a szellem és a test még működőképes, a teljes énelvesztés folyamata nem következett be. „Ha már nem fogom tudni, ki vagyok, emlékeztetsz rá, ugye?” – kérdezi reménykedve bejárónőjét/asszisztensét, Edithet (Kathy Bates) a díva, mielőtt elindul élete utolsó, meglehetősen rizikós, a megdicsőülés és a szégyenletes bukás lehetőségét egyszerre tartogató fellépésére, az ő nevével eladott Csehov-bemutatóra.

Lillian számára az orvosi diagnózis, a kezdődő demencia katalizátorként szolgál a szembenézéshez – saját aspirációival, egykori (elhibázott? elkerülhetetlen?) döntéseivel, veszteségeivel, a jóvátétel és a megbocsátás lehetőségeivel. Az élet nagy dolgaival – mondhatnánk fellengzősen, ha éppen nem erkélyszomszédja, a Pierce Brosnan alakította idősödő sármőr mondaná ki egyik, életről és elmúlásról folytatott szokásos esti beszélgetésük során, hogy az „apró dolgok” számítanak igazán. Azok a dolgok kerülnek előtérbe, amelyeket élete során elhanyagolt, elsősorban a lányával való kapcsolat, az anyaság tapasztalatának újragondolása. Azzal vádolja magát, hogy nem volt jó anya, hiszen a világot jelentő deszkák mindig prioritást élveztek számára a családi kötelezettségekkel szemben – a visszajelzések is ezt erősítik meg. De talán helyesebb, ha egyfajta „édeshármasról” beszélünk, amely közte, (az őt) rendező férje és a színház világa között szövődött, és amelyben a gyereknek aligha jutott hely – mint lánya, Margaret (Lily Rabe) fogalmaz, az anyaság, a gyereknevelés is csak „egy szerep volt számára”. És bár kései gesztusaival igyekszik jóvátenni ezt, kétségbeesetten keresi a megbocsátást és az együttérzést, valójában számunkra, nézők számára is világossá válik a dilemma tragikus jellege: minden döntésünk meghatároz bennünket és hatással van a környezetünkre, de biztos, hogy minden helyzetben tudunk más döntést hozni – a szabad akarat irányítja-e mindig választásainkat, vagy létezik „eleve elrendelt” küldetésünk? Vagyis: dönthetett volna-e másként Lillian, és önazonos maradt volna-e, ha nem azt az utat választja, amely számára egyedül járhatónak bizonyult: a színpad varázslatos világát? A Lilliant kínzó kérdések éppen attól annyira bonyolultak és nehezen megítélhetőek, mert a mélyükön felsejlik a „rossz döntések” elkerülhetetlensége – és az is, hogy ez nem mentesít az alól, hogy az elmúlás árnyékában mégis átértékeljünk mindent, ami fontos volt vagy lehetett volna, hiszen az életünk egyszeri és megismételhetetlen.

Christopher és forgatókönyvírója, Elisabeth Seldes Annacone néha nehezen találja el az egészséges egyensúlyt a sallangmentesen megrendítő ábrázolásmód és a könnyfakasztó hatásvadászat között: a banalitásba hajló melodrámaiságot erősíti a filmben a halott férj, Carson (Michael Rose) Lillian hallucinációiban való rendszeres felbukkanása a drámai csúcspontokon. Ugyanez viszont nem mondható el Lillian, Edith és Margaret „hármasának” belső dinamikájáról, a köztük lévő finoman megrajzolt viszonyrendszerről (Lange, Bates és Rabe már játszottak együtt, mégpedig az Amerikai Horror Storyban), amelynek középpontjában az idősödő színésznő már-már emberfeletti ambíciója áll: egykori hírnevéhez méltó módon végigjátszani szerepét a Cseresznyéskert-előadásban; és ez avatja a legjobbakra emlékeztető karakterközpontú kamaradrámává a Lillian Hallt.

Végső soron pedig mindenért kárpótol Jessica Lange visszafogott, mégis lehengerlő alakítása. A végső nagyjelenetben nem a színházi élmény reprezentációját látjuk, hanem magát a mágiát „működésben”, a katartikus jelenvalóságot, azt a „pillanatnyi halhatatlanságot”, amely egész életének summázata: így válik a film igazi jutalomjátékká egy nagy színészegyéniséget alakító nagy színészegyéniség számára.