A csavaros történeteiről ismert M. Night Shyamalan lánya, Ishana apja nyomdokaiba lép első, forgatókönyvíróként és rendezőként is jegyzett filmjével. Kár, hogy A figyelők az évek alatt egyre erőtlenebbé váló Shyamalan-stílus legkínosabb megoldásait is örökölte.
Az A.M. Shine horrorregényéből adaptált történet főhőse, Mina (Dakota Fanning) egy anyja halála miatt mélyen traumatizált fiatal nő, aki még tizenöt év után sem képes szabadulni az életét lassan felemésztő gyásztól. Ráadásul hamarosan rákényszerül, hogy szembenézzen elfojtott érzelmeivel, amikor egy mágikus erőket rejtő ősi erdőben ragad. A lerobbant autójához visszatalálni képtelen Minát megmagyarázhatatlan természeti jelenségek kezdik hatalmukba keríteni a kiterjedt rengeteg mélyén, mígnem váratlanul segítségre talál. A halálra rémült lány összetalálkozik egy kis csapat hozzá hasonló betolakodóval, akik egy bunkerben vészelik át a halálos éjszakákat. A túlélésnek azonban különös ára van. A menedék kétoldalú tükörfalán keresztül ugyanis titokzatos figyelők lesik a bent tartózkodók minden mozdulatát.
Az alapszituáció egy tipikus shyamalani rejtélyt ígér: adott a fizika ismert törvényei alapján megmagyarázhatatlannak tűnő természeti jelenség által ébresztett kétség (lásd Hatodik érzék, A sebezhetetlen, Jelek), az emberiség pusztulásának ígéretét hordozó ökológiai katasztrófa lehetősége (Az esemény, A Föld után, Kopogás a kunyhóban), illetve a kevésszereplős kamaradráma jellegből adódó feszültség és karakterdinamika (A látogatás, Széttörve, Idő), mely elemek elsősorban a megjósolhatatlan(nak szánt) nagy narratív csavar(oka)t hivatottak előkészíteni. A figyelők várakozásokat rendre alulmúló, gyakran kiszámítható klisékben alakot öltő fordulatai azonban egyre mesterkéltebb értelmezési keretek közé szorítják a látottakat. Így a központi misztérium annál érdektelenebbé válik, minél több minden derül ki róla.
Mindezek mellett az összezárt sablonkarakterek sem képesek elérni, hogy izguljunk értük a túlélőhorror során. Egyedül Mina próbál kiszabadulni a különös szituációból, noha a depressziós, egyedül, elszigetelten élő, családjától is elhidegült lánynak látszólag kevés oka van visszatérni megszokott életéhez. A csapat legfiatalabb és egyedüli férfi tagja, Daniel (Oliver Finnegan) iszákos apja elől szökött az erdőbe és akkor se lenne hova mennie, ha megmenekülne, míg Ciara (Georgina Campbell) reménykedve várja férje visszatértét, noha a férfi minden valószínűség szerint már rég a szörnyek áldozatául esett. Madeline (Olwen Fouéré), az idősödő professzorasszony pedig érezhetően mindenkinél több titkot ismer, a csapat vezetőjeként hozott szabályaival mégis kizárólag az adott helyzet kilátástalanságát tartja fent.
A napok egyhangúan telnek Madeline irányítása alatt: Daniel vadászik, Ciara gyűjtöget, Mina bóklászik és térképet rajzol, hogy sötétedéskor mind élő valóságshowként szolgálhassanak figyelőik számára. A bunker metaforikus nem-tere ugyanis az idegeneknek ablakot jelent egy ismeretlen faj tanulmányozásához, a bent lakó emberek felé viszont görbe tükröt mutat saját magukról. Nem véletlen, hogy míg kívülről nézik őket, a bentiek végtelenített reality TV-műsorokkal ütik el az időt. Az egyszobás menedék szegényes berendezése ellenére egy tipikus nappalira emlékeztet, ahol a lakók rögtönzött családja a túlélésért való munkával töltött napok után közösen megvacsorázhat az étkezőasztal körül, hogy aztán reggelig aludhassanak a TV előtt. Az emberi élet céltalanságával szembesítő állapotok – az olyan gyakori tükörmetaforák ellenére, mint a terem falának tényleges képi visszatükrözése, Mina elhidegült ikertestvére, vagy a lények emberi alakfelvevő képessége – mégis reflektálatlanok maradnak.
Kizárólag a párja hiányától szenvedő Ciara zaklatottsága és az igazi apafigura nélkül felnövő, hirtelen férfiszerepbe kényszerített Daniel kiborulásai szolgálnak némi emberi drámával. Ezek a traumák – a bunkert építő rejtélyes professzor alakjával kiegészülve – ráadásul mind egy-egy biztos pontot és stabilitást jelentő férfialak hiányából fakadnak, még az anyja gyászába merülő Mina se tesz említést apjáról. A figyelők tehát könnyen értelmezhető egy támaszok nélkül maradt, elveszett generáció kilátástalan harcaként az őket körülvevő megörökölt krízishelyzetek szorításában, ahogy a híres rendező apja hagyatékának súlyát magán érző Ishana Shyamalan önreflexív alkotói kinyilatkoztatásaként is. (Érdekes, hogy az idősebb Shyamalan soron következő filmje, A csapda – amelyben egy apa hagyja cserben lányát – mintha szintén erre a konfliktusra reflektálna.)
A metaforikus légkör azonban gyorsan szertefoszlik a rejtélyre egyre konkrétabb – különösen az ír folklórból merítkező – válaszokat adó történet előrehaladtával. A titokzatosságukat fokozatosan elveszítő lények földalatti üregébe ereszkedő szőke lány abszurd története nemcsak megidézi az Alice Csodaországban talányos narratíváját, hanem idővel szó szerint is tündérmesévé válik. A cselekmény zavarba ejtő logikai ellentmondásai továbbá rendre aláássák a társadalmi mondanivalóval próbálkozó horror komolyanvehetőségét. Például senkinek sem tűnik fel, hogy a főszereplőknek hónapokra nyoma vész, ahogy a lények „gonosz” tervére és az eredetükre adott magyarázatok is elég sutának érződnek, miközben a kamaradarab whodunit jellege kiszámítható, a feszültségteremtő akciók pedig sablonosak lesznek. Így A figyelők elsőfilmes próbálkozása a benne rejlő ötletek ellenére sem képes többnek látszani egy családon belüli Shyamalan-utánzatnál.
