A Cloverfield Lane 10.-nek alig van köze az előzményfilmhez, ennek ellenére jó. Vagy épp ezért.
A filmben az a nagyszerű, hogy a legtöbb nézői fogyasztói elvárást kielégítetlenül hagyja. Ott vannak először is a 2008-as, nagyon is decens Cloverfield című film rajongói, akik valószínűleg azt várták, hogy ez a folytatásként beharangozott film ugyanazt a blairwitch-esztétikát fogja ugyanolyan jól végrehajtott CGI-vel keresztezni, ugyanabban a godzillisztikus, de azért egy lehelletnyit mégis eredeti inváziós felállásban. Nos, hálistennek nem, ennek a filmnek vajmi kevés köze van az eredeti Cloverfieldhez, olyannyira, hogy a főszereplők maguk is a trailerből értesültek az immár véglegesített című film tematikai rokonságáról. Legfeljebb spinoff, ráadásul egy igazi mikrobüdzsé-alkotás, legalábbis a 100 perces játékidő első 90 perce: egy háromszereplős kamaradráma, és inkább klausztrofób thriller, mint sci-fi-horror.
Aztán ott vannak a Bradley Cooper-fanok (vannak ilyenek még egyáltalán?), akik biztosan felkapták a fejüket kedvencük nevére a stáblitán. Nos, Coopernek talán 2 mondata ha van, az is offból, telefonban. Szóval miatta nem érdemes beülni a filmre, annál inkább viszont Mary Elizabeth Winstead és John Goodman miatt. Utóbbi nagyszerűen csempész humort félelmetes viselkedésébe (és fordítva), előbbi pedig nagyon jól beválik protagonistaként: Michelle épp elhagyni készül a pasiját, amikor autóbalesetet szenved, és egy ismeretlen helyen ébred fel, be- és megkötözve. Mikor már azt hinnénk, hogy a Fűrész egy random epizódja következne, kiderül, hogy gyógyítója/fogvatartója nem más, mint John Goodman, és valójában egy földalatti bunkerben vannak, mert odafönn kitört az a valami, amiről a főhősnő ugyebár semmit sem tud, de a kedves néző – mivel tudatában van, hogy elvileg ez a Cloverfield valamilyenféle folytatása kell legyen – elég jól informált. Egyébként nem kell ismerni a 2008-as filmet eme alkotás élvezetéhez, a többlet, amit a szörnyes-inváziós háttértudással kapunk, az mindössze átszínezi a szüszpansz jellegét némileg, nem tesz hozzá sokat az alkotás élvezhetőségéhez. Ott van még a bunkerben Goodman farmjának gondnoka is (John Gallagher Jr.), így létrejön valamiféle dinamika a három karakter között, és lehetőséget ad az íróknak pár egyszerű, de működő csavarra.
A jó a filmben az, hogy képes fenntartani a feszültséget a mindössze egy helyszín és három szereplő segítségével, és az elemelt, sci-fi-katasztrófafilmes szüzsé ellenére is releváns dolgokat tud mondani. Ott van például a földalatti bunker és a készültségi állapot. Tizenvalahány éve még röhögtünk a kocsordi Fogarasi Árpádon, amint büszkén mutogatta a félkész Ojjektumot, s íme, most, az ismét fokozódó nemzetközi helyzet kellős közepén egy amerikai filmből kell megtudjuk a bunkerépítés mikéntjét-hogyanját: milyen levegőszűrő rendszer van benne, hogyan kell a vízzel takarékoskodni, és hogy érdemes-e perklórsavat tartani a nappaliban (igen, érdemes). A viccet félretéve: John Goodman félelmetesen jó, muszáj mégegyszer leírnom, mert teljesen hitelesíti a hibbant (vagy mégsem?) figurát, aki évek óta készül a harmadik világháborúra, és most, mint egy kisgyerek, végre ki tudja használni főművét. A forgatókönyv intelligensen építkezik, nem lő le minden poént egyből, és mer ellentmondani betokosodott műfaji „szabályoknak” is, ha kell.
Persze nem véletlenül próbálják eladni az azóta főmuftivá avanzsálódott kókler J. J. Abrams nevével a filmet, a végén az űrszörnyek és a bombasztikus hanghatások rajongói is megkapják a magukét, már csak azért is, hogy ne tűnjön teljesen pofátlanságnak az eredeti Cloverfield renoméját píárként használni, de hálistennek kevés van belőle, és az is a jóízlés határán belül, elég keveset mutat meg, a „hagyjuk a nézőt a sötétben” attitűd még itt is működik. Winstead ezekben a sci-fi-akciójelenetekben is nagyszerű, sőt itt a legjobb. És hát persze meg van ágyazva az esetleges folytatásoknak is rendesen. Ami végülis nem akkora baj, ha tudják tartani ezt a szintet: visszafogottságban, feszültségépítésben, ízlésességben.
