Az Elrabolt világ egy Chicagóban játszódó, súlytalan inváziós sci-fi John Gooodmannel, amiben már megint leigázzák a Földet. A nézőt nem annyira.
Az Elrabolt világ forgatókönyvírója és rendezője a jól sikerült A majmok bolygója: Lázadás kapcsán ismert Rupert Wyatt, aki ezúttal egy ígéretesnek tűnő, sokak által várt űrlényes sci-fi-thrillerrel próbál a vászon elé szegezni bennünket. A film azon inváziós történetek sorába áll be, amelyekben az idegen lények nem akarják elpusztítani az emberiséget, csak ideiglenesen a lakótársainkká válnak valamilyen (többnyire csak homályosan, vagy alig ismert) motivációval. Ha akciódús, látványos, vérengzős invázió mozira várunk, akkor bizony csalódni fogunk a filmben. Ha azonban intelligens, üzenetében is ütős, az emberek/társadalom reakcióját jobban megrajzoló filmre vágyunk, akkor se forduljunk az Elrabolt világhoz, inkább nézzük meg az Érkezést vagy a District 9-ot.
A történet szerint egy évtized telt el azóta, hogy az idegenek elfoglalták a Földet, kialakítva egy új társadalmi rendszert, amelyben ők hozzák a törvényeket, és a velük együttműködő emberek mindent megtesznek azért, hogy ezeket mindenki betartsa. Mindenkit figyelnek egy nyakba ültetett poloska segítségével, a látható bűnözés megszűnt, sőt, határokon átívelő háborúk sincsenek már többé, a hivatalos meglátás szerint az emberiség jobban, békésebben, stabilabban él, mint valaha. Természetesen vannak, akik ezt nem így élik meg és készek szembeszállni a földfelszín alatt tanyázó űrlényekkel. Ennek a lázadó csoportnak az igyekezeteit követjük végig, miként próbálnak meg egy gyufaszállal háborús tüzet gyújtani (innen a cím, valamint a film egészén végigvonuló nevetséges közhely).
A felvonultatott karakterek előtörténete nincs kidolgozva, nem mutat rá elég erősen a film arra, miért is kellene ezeknek az embereknek fellázadniuk, nem beszélhetünk karakterfejlődésről sem, ahogy a világépítés is csak foltokban történik meg, nem áll össze egy egészében átlátható komplex világképpé az egész. A témájában és alaphelyzetében nagyon hasonló amerikai Kolónia (Colony) című sorozat például sokkal többet ki tud hozni ebből a felütésből, tulajdonképpen már csak a hasonló játékidővel rendelkező első két epizódjával is maradandóbb élményt nyújt.
Az Elrabolt világ túlságosan leragad a lineáris történetvezetés korlátainál, szinte kizárólag olyan elemeket vonultat fel, amelyek közvetlenül a cselekmény előrehaladását szolgálják, hiányoznak az apró részletek, amelyektől igazán kézzelfoghatóvá válna ez a világ. A tartalmilag és vizuálisan is szegényes atmoszférateremtést ugyanakkor nem menti meg a precízen ütemezett cselekménypörgés sem, időnként mintha önmaga körül forogna tehetetlenül a sztori, és csak döcögősen halad tovább ebből az egyhelyben vergődésből. Hosszú érdektelen percek telnek el úgy, hogy nem értjük, miért kell ezt néznünk, miközben nem történik éppen semmi említésre méltó, nem szerzünk értékes információt a karakterekről, vagy az őket körülvevő világról, ráadásul visszatekintve sem nyernek értelmet ezek a jelenetek. Mindezek ellenére a film nem tud következetesen rossz lenni, hiszen elvétve akadnak ügyesen összerakott részek is. A lázadók nagy akciójára irányuló előkészületeket bemutató rész például kifejezetten izgalmas és pörgős hála az ügyes, dinamikus vágásnak és kamerakezelésnek.
A színészi alakítások rendben vannak, bár nem taglalható hosszan az, mennyire hitelesek, miközben nem tudunk szinte semmit a karakterekről, akikhez hitelesek kellene lenniük. Az idegeneket nem látjuk sokat, a szereplőknek is csak sejtéseik vannak az őket leigázókról. Ez érdekes, bár nem újszerű koncepció, a már említett Kolóniához hasonlóan itt is természetesen szimbólum-értékű, az aktuálpolitikai allegória része: bárki képviselheti az elnyomó hatalmat. A végeredmény pedig mindig egy olyan társadalmi helyzet kialakulása lesz, amelyben a rétegek közötti szakadék egyre szélesebbé válik, mígnem a nyomorra ítéltek élete annyira ellehetetlenedik, hogy abból már csak egy katartikus, nagy volumenű kitöréssel tudnak megmenekülni. Persze mindebből nem sokat érzékel a néző az Elrabolt világban, az erőtlen forgatókönyv miatt hiányzik minden, ami a végső katarzisnak megágyazna, és így egy súlytalan, széteső, középszerű alkotás marad csak a végén.
