A Nincs, aki megmentsen összes elemét láttuk már korábban, de az átlagnál nagyobb kreativitással, céltudatosan levezényelt high concept-külsőségek mögött egy meglepően kompetens lélektani dráma és torz megváltástörténet dolgozik.
Brian Duffield rendezői bemutatkozása egyszerre egy koncentrált, áramvonalas műfaji kevercs, valamint egy szikár formanyelvi kísérlet, ami olyan olyan ügyesen öleli keblére, majd dobja félre a narratív sallangokat, hogy még a dialógusokat is száműzi a forgatókönyvből. A konvenciók ilyen fajta kiforgatása leginkább a szerzői filmek számára biztos és jól járható terep, amit megcsinált már Pálfi György is a Hukkléban, de a Belleville-i randevúig és a grúz Kukoricaszigetig bezárólag igen hosszú a lista. Mint a legtöbb avantgárd innováció, szép lassan ez a rendezői megoldás is átszivárgott a közönségfilmek kommerszebb eszköztárába, bár még mindig magyaráznivaló kuriózumnak hat egy-egy ilyen darab. Így lehetett meglepetés siker a Hang nélkül is, ami jelen esetben az ufó-tematika miatt kézenfekvő párhuzamnak tűnik, ugyanakkor a Nincs, aki megmentsen leginkább az olyan eldugott, zsánereket és franchise-okat újragondoló gyöngyszemekkel rokonítható, mint a Cloverfield Lane 10, vagy a tavaly szintén a Hulun bemutatott Préda.
Komancs vs. Predator – Dan Trachtenberg: Prey / Préda
A Ragadozó-sorozat lényege nem más, mint hogy egy fejlett technikájú űrszörny trófeákra vadászva hendikepes emberére akad. A sorozat első két része ízig-vérig a ’80-as évek terméke, tovább-, vagy inkább túlgondolásai csak méretes buktákat eredményeztek. Az említett évtized jelenlegi retro-divatja és az alapokhoz való visszanyúlás kellett ahhoz, hogy végre elkészüljön az igazi „harmadik”, valójában előzmény felvonása is.
Duffield filmje ezen kívül persze számos másik klasszikustól szedegeti össze a betevő sci-fi és horrorfalatokat, de a kisváros-széli, takaros házikóba helyezett cselekmény ennek ellenére képes üdítően hatni. Brynn egyedül él az említett házban, ránézésre az ötvenes évek derekán járunk, forognak a bakelitek, a lány pedig dúdolgatva, idilli kiskosztümben képzel maga köré egy laza kis táncestet. Közben naplót ír, amiben egy bizonyos Maude-hoz beszél, akinek a fotóival van teleaggatva minden fal, Brynne-t pedig az utcán járva feltűnően kerülik a helybeliek, illetve ő is őket. Ezt az önfeledt limonádé-létet kavarja fel az idegenek támadása, amit Duffield a protagonista nézőpontjára korlátozva ábrázol, és szinte teljes egészében a félreeső házba, illetve annak szűk környezetébe zárja a lányt. A rendező pedig ki is aknázza a helyszínben rejlő összes potenciált, két kézzel szórja a suspense-t, ami annak ellenére működik hibátlanul, hogy egész hamar teljes valójukban megmutatja a földönkívülieket.
Maguk a lények és az űrhajók dizájnja példásan minimalista, ami csak fokozza idegenségüket, bár Duffield ezzel inkább a nyugtalanító, semmint a horrorisztikus hatásukat domborítja ki. Az alacsony költségvetésből fakadó, viszonylag gyatra CGI-on hamar átlendülünk, hiszen Duffield nem szörnyhorrorban, hanem mesteri feszültségteremtésben utazik, és a harmadik típusú bújócska csak néha válik repetitívvé. Hogy az önismétlés unalmát elkerülje, az ufó-kivégzéseket helyenként groteszk humorral oldja a film, és maguk a lények is, pontosabban a viselkedésük: kaffogó-cserregő nyelvük, csigolyaropogtató kommunikációjuk van annyira eredeti és változatos, ami elfeledteti, hogy a Világok harca, a Jelek (Signs), a Testrablók támadása vagy a vizuálisan egy pillanatig megidézett A felszín alatt (Under the Skin) újabb, ezúttal jóval kisebb fókuszú és vállalású, szálkásított iterációját nézzük.
Mielőtt azonban a film a kisebb ellenállást keresve bamba közönnyel belesüppedne a kreatív érdektelenségbe és az olcsó jumpscare-ek felé venné az irányt, a Nincs, aki megmentsen átmegy egy bizarr pszichothrillerbe. Duffield ügyes húzással az inváziót és annak minden zsánerhordalékát csupán felszíni megtévesztésként – ha nagyvonalúak akarunk lenni, akkor metaforaként – használja, ugyanis a jól megalapozott rejtélydramaturgiát nem az ufókra, hanem Brynn és Maude a film során egyre bizarrabb és természetét tekintve homályban hagyott, bizonytalan kapcsolatára futtatja ki. A mélyben lappangó és múltbéli tragédiából táplálkozó trauma fokozatos feltárásával válik a cselekmény is egyre szürreálisabbá és tudatfilmszerűvé. A dialógusok hiánya is ezt a célt szolgálja, ugyanis a párbeszédmentesség nem a dramaturgiának van alárendelve, mint a Hang nélkül esetében, hanem Brynn gyászmunkáját, bűntudatát, vezeklését és összeroppant elméjét némán visszhangzó tematikai elem, ami végül egy torz és hamis megváltásnarratívában csúcsosodik ki.
Duffield a többértelmű, kissé túlgondolt zárlatban a film címéhez híven cinikus feloldozást ad hősének. Ugyanakkor a Testrablók támadása – és általában a beszivárgós, inváziós sci-fik – egyik közhelyévé vált motívumát, az egyén közösséggel szemben érzett libabőrös viszolygását és a modern, elidegenedett társadalom rémképét szépen összefésüli Brynn külső-belső magányával és mentális tortúrájával, aminek a végén felsugározva bebocsátást nyerhetünk a csészaljak mennyországába.
A Nincs, aki megmentsen minden dramaturgiai egyenetlensége, újrahasznosított műfajisága és szegényes CGI-ja ellenére egy kellemes meglepetés, ami nem találja fel a spanyolviaszt, de következetesen és meggyőzően, a műfaji szabályokat ötletesen megsértve tud végigmenni a saját épkézláb koncepciója mentén és végül eljutni egy kidolgozott karakterdrámáig. Manapság már ez is elég.
