A Ragadozó-sorozat lényege nem más, mint hogy egy fejlett technikájú űrszörny trófeákra vadászva hendikepes emberére akad. A sorozat első két része ízig-vérig a ’80-as évek terméke, tovább-, vagy inkább túlgondolásai csak méretes buktákat eredményeztek. Az említett évtized jelenlegi retro-divatja és az alapokhoz való visszanyúlás kellett ahhoz, hogy végre elkészüljön az igazi „harmadik”, valójában előzmény felvonása is.

Mostohán bánt a sors a Predator-szériával. A Föld bolygóra vadászni visszatérő szellemszörny debütjét John McTiernan hívta életre, aki a vietnami háborús utánérzést szörnyfilmes sci-fivel elegyítette. Az 1987-es Ragadozó Arnold Schwarzenegger főszereplésével egy izmoktól duzzadó, őserdei, menő tesztoszteron-hajsza volt. A méltatlanul alábecsült második rész Stephen Hopkinstól, a Ragadozó Los Angelesben (1990) a ’80-as évek végi ólomgőzös városi erőszakhullámokra reflektálva kánikulás betondzsungelre váltotta a vadászat színhelyét. Míg előbbiben képzett katonák, utóbbiban már jórészt a metropoliszi dzsumbuj kisebbségeihez tartozó zsaruk és gonoszok játszották a prédát. A főhőst Danny Glover alakította: Harrigan hadnagy az eszével és a szerencséjével tudott győzedelmeskedni.

Fura, hogy ezen nem túl népszerű epizód fináléjában feltűnő easter eggek azok, amelyek előbb kisiklatták a sorozatot, most pedig úgy tűnik, ezek is rakják helyre. Ugyanis a végső bunyó helyszínét adó űrhajóban jó pár űrlény trófeája mellett az Alien koponyáját is megcsodálhatta a néző. Ez arra sarkallta a producereket, hogy a két kultikus Fox stúdiós szörnyet előbb képregényben (1989), majd mozivásznon is összeengedjék. A franchise ezzel jócskán kisiklott: crossoverekkel (Paul W. S. Anderson: Alien vs. Predator – A Halál a Ragadozó ellen, 2004; Greg & Colin Strause: A Halál a Ragadozó ellen 2. / Alien vs. Predator – Requiem, 2007), egy Antal Nimród-féle folytatással^* (Ragadozók, 2010) és egy fekete komédiával (Shane Black: Predator – A ragadozó, 2018) próbálták helyre rakni a mítoszt, sikertelenül.

Pedig a képlet egyszerű: a macska-egér játékú túlélőpornó alapszituációját elég folytatni és nem kell túlgondolni. Visszatérve a második rész végéhez, dicső győzelme után Harrigan egy „Raphael Adolini 1715” feliratú pisztolyt kap a főkolompos ragadozótól, amiből megtudjuk, hogy a vadászat már régóta tart a Földön is. Dan Trachtenberg az előbbi bölcsességgel és az utóbbi történeti elemmel (félredobva a képregényes változatot, amelyben a fővadász egy kalóztól kapja a pisztolyt) nem folytatást, hanem prequelt alkotott Préda címmel, amelyből frappáns eredetsztorit kapunk (nemcsak) a stukkerhez. (Azt azért elárulhatom – s a stáblista alatti „jelenet” is megerősít ebben –, hogy a fegyver és a főhős sztorija még folytatódhat.)

A techno- és pszichohorrorban utazó rendező kitűnően ért azon sagák izmosításához, amelyben a főszál rejtélyes és csak néhány mellékesemény részletezésével sejthető (10 Cloverfield Lane, 2016; Black Mirror: Playtest, 2016). Mint már említettük, az új Ragadozó-film nem az őseredetit, hanem inkább a második részt veszi alapul, amit ezzel klasszikussá is avat: a Los Angeles-i felvonásban a főszereplő elnyomott afroamerikai, aki saját harcát kitartásával és eszével viszi végig – ezt viszi tovább az új sztori is, amikor 1719 őszére téve az eseményeket, a nagy Északi-síkság területén élő komancs törzs ifjú női harcosát teszi meg főhősének. Erőltetett polkorrektségnek is hathatna ez, ám a Predator-sztorikban már 30 éve is létezett ez a feminin klisé, ráadásul az alkotók okosan megoldják a kihívást, mert míg a főszereplő Naru (Amber Midthunder) valóban nádszálvékony vadász, harcos bátyja, Taade (Dakota Beavers) nélkül a komoly sikerek is elmaradnának. Összességében az alapszituáció érdekes: a szupertechnikával rendelkező űrlény vadászfaj és a természeti nép találkozásának harca elsőre eldöntött játéknak tűnik, de az izgalom és néhány fordulat után már a logikai bakikat is elnézzük.

Trachtenberg és Patrick Aison forgatókönyvének dramaturgiai hatásmechanizmusa és a szereplők motivációja is bináris. A lány (társadalmi emelkedése és) önkiteljesedése miatt törzse nagy beavató zsákmányára, a kühtaamiádra vágyik. Megküzdene ő nagymacskával és medvével is, de nyilván az űrlény való neki. Naru komancs ruhába bújt jenki szuperhőslány: ismeri az összes gyógyfüvet az erdőben, úgy ugrál, mint a Pókember és magától elsajátítja a távol-keleti mozdulatokra emlékeztető harcművészetet is. Éppen csak a néző kevésbé hiszi el róla, hogy ki tudna nyírni egy olyan alient, aki a film egy pontján többszáz kilós medvét dobálgat. Társa az amerikai giccsekre jellemző, antropomorf, okos kutyus, aki szinte minden emberi tettre képes (a kutyabarátságos filmek nemhiába garantált sikerreceptek).

Jó ideig kerülgetik egymást a komancsok és a ragadozó; utóbbi jópár bődületesen rosszul megrajzolt CGI-állat legyőzésével tölti az idejét. Taabe profi vadász, aki támogatja húgát, de kénytelen lavírozni tesója és a szálkásra gyúrt vadászpajtik férfitársasága között. Egy kissé félrecsúszott nagymacska-vadászat után azonban Naru keresni kezdi a nagytestű űrlényt, körbegyalogolva a Jeff Cutter amúgy által gyönyörűen fényképezett, impozáns tájat. (A Prédának amúgy az egyik szerencséje, hogy minden fércepizódjára, gyengeségére jut egy érdekes fordulat és ellensúlyozó kép.) Aztán – szintén a második felvonás motívumát továbbvíve – megjelennek a gonosz, hájas és büdös fehérek.

A Préda nem csinált mást, mint olyan lett, amilyen egy Predator-filmnek lennie kell. A mészárlás élvezetes, kicsit jobban is működik, mint a mostani filmekben eladott halálfétises, öncélú hentelések, és a finálé is logikusnak (s az első részből koppintottnak) tűnik. A magam részéről nem érdekel, hogy kik is ezek az űrlények, elvagyok azzal is, hogy most teljesen más a fizimiskájuk, mint korábban. Egyszerűen azért, mert ez egy izgalmas B-mozi, nem pedig egy tökéletes karakterdráma, sem pedig egy mélyenszántó sci-fi. Az autentikus színészek is mindent megtesznek karakterük mélyítéséért, csak sajnos nem tudnak mit kezdeni az alkotók által rájuk erőltetett tinivígjátékos gesztikulációkkal – ennek ellenére őszintén remélem, hogy még látni fogjuk őket más szerepekben is. Érteni vélem a jó szándékot, hogy a film egyfajta komancsploitation is akar lenni (még komancs nyelven is nézhető a film, a stáblistában a Komancs Nemzetnek és egyik legnagyobb oktatásszervezőjének ajánlják a művet), csak éppen a tartalom és forma nem találkozott. Az effajta emlékállítás inkább olyannak hat, mintha a film gyengeségeit akarnák elfedni, vagy inkább fölöslegesen bonyolítani.

Ugyanis „bikkfa” egyszerű szörnymozi ez, pont annyi, amennyi egy felejthető szórakozáshoz kell. Az egész szériára jellemző ez, s a Préda megértette ennek a lényegét: hosszú idő után végre egy olyan epizódja készült a sorozatnak, amelyről érdemes beszélni. Ám kreativitás ide, vagy oda, ha ez lenne az első Predator-mozi, nem biztos, hogy kultusz lenne belőle...

* Mi, magyarok ezenkívül még egyszer nekiindultunk a vadászat folytatásának, a másik alkalommal regények lapjain bontakozott ki a sztori. A rendszerváltás után a magyar szerzői jogok még nem voltak tisztázottak és a Valhalla Páholy fantasy-kiadó írói és fordítói nem akartak szöszmötölni holmi bürokráciával, hanem ismerve a tengertúli képregények és regények alapmotívumait, megírták a folytatásokat. (Hozzáteszem, a Csillagok háborújához is készítettek meglehetősen fantáziadús nem hivatalos sequeleket, amelyekkel aztán kínosan le is buktak a Lucasfilm előtt). Kyle Sternhagen néven Szántai Zsolt írta meg 2017 ​– Hőhullám New Yorkban (1993) címmel az igazi trashfolytatást a Predatorhoz. Igazi bűnös élvezet ez a regény, amelyben nemcsak az eredeti szereplők, hanem egy tucat ragadozó is visszatér, akikkel egy rakatnyi zsaru és kemény maffiózó veszi fel a harcot. A kötet alig néhányszor ül csak le, végig izgalmas szenny! Bár be kell vallanunk, ha nem lenne magyar a szerző, még száz forintot sem érne. Harrigan itt nemcsak hogy összefut Schwarzenegger Alan „Dutch” Schaeffer őrnagy karakterével, hanem még az is kiderül, hogy az ex-zsoldos nem más, mint az Alien-mítoszból ismerős szörnytenyésző Weyland Co. névadó főnöke. Óriási! A magyarok nem állták meg és Gáspár András (egyes források szerint Szemerey Tamás és Galántai János Árpád együtt, Damien Forrestal álnéven), két mocskos szájú Alien vs. Predator-folytatásregényt (A kelepce, 1993; A túlélők, 1994) is kiadott. E kitérő – az érdekesség mellé – talán azért is hasznos, mert rámutat arra, hogy a kevesebb néha mégiscsak több tud lenni az ilyen horror-mesékben.