A dzsungelhadviselés az amerikai háborús filmek Rorschach-tesztje, a morális meghasonulás, az elveszettség, a nemzeti trauma és az ismeretlen ellenségtől való rettegés terepe. A Maga a pokol címéhez híven szintén ebbe a fülledt purgatóriumba dobja Sam bácsi fiait, de megreked a macsó melldöngetés szintjén.
A „fiúk bevetésen”-alműfaj egyik kései etalonjának számító A sólyom végveszélyben kérlelhetetlen fatalizmusa és Paul Greengrass Bourne-filmekben kiérlelt nyers, kézikamerás erőszak-koreográfiái után ma újfent reneszánszukat élik a szálkásított dramaturgiájú akciófilmek. Azonban a Tyler Lake-opuszok, a John Wick-széria (és annak stilisztikai leágazásai) vagy a Russo-testvérek munkássága nyomán kisarjadó, Netflix-kompatibilis konzumrealizmus (Moszul ostroma, A szürke ember) valójában nem feldolgozzák, hanem kiüresítik a műfaj többrétegű hagyományait, mind formai, mind tematikai értelemben. Ennek a reflektálatlan, ostoba és sekélyes megközelítésmódnak egy újabb darabja a Maga a pokol.
Valahol Délkelet-Ázsiában egy iszonyatos terrorszervezet foglyul ejtette a CIA egyik emberét, az amerikai hadsereg pedig négyfős kommandót küld a kiszabadítására. A Tyler Lake szerepében díszelgő Chris Hemsworth helyett ezúttal öccsét, Liam Hemsworth-t kapjuk meg a zöldfülű drónkoordinátor szerepében, a drónt távolról vezérlő tisztet pedig a jobb napokat látott Russell Crowe alakítja robotpilóta-üzemmódban. A Maga a pokol elődei nyomában haladva, sallangmentes felütését és a rövid dzsungeltúrán megismert belső csapatdinamika felskiccelését követően be is dobja hőseit a húsdarálóba. A profin kigondolt taktika természetesen azonnal összeomlik, így a kimenekítés tervéből pánikszerű menekülés lesz, amely során minél előbb el kell érni a mentőhelikoptert. Erre az ezerszer látott dramaturgiai ívre kalapálták rá Hemsworth karakterének beavatástörténetét.
Az éles bevetésen még nem járt őrmester csak a drónok pontos navigációjáért és a légi támogatás biztosításáért felel. Az alakulaton belül pelyhesállú kívülálló marad, akinek legnagyobb problémája nem az ugrás előtti fegyverellenőrzés, hanem a reggeli zabpehelymárkák közti dilemmázás. William Eubank író-rendező egy kigyúrt elsőbálozót farag belőle, akinek jellemfejlődése a nyíltszíni harcot a videójátékok virtuális valóságaként felfogó nerdtől végül a pusztakezes, szemtől-szemben történő vérontás bizarr intimitásának tapasztalatáig jut el. Eubank a nem túl összetett, leginkább tesztoszteronból és vakmerő bajtársiasságból kikevert karakterkészletet ugyanakkor nem pótolja sem körömrágó feszültséggel, sem pedig kreatívan megkomponált, vagy épp naturalista és igazán sokkoló akciójelenetekkel. A film egyedüli erénye a drónhadviselés kérdése mögött rejlő morális ellentmondások megkapirgálása lehetne. Az a kettősség, ahogy a technika révén a háborúk egyszerre váltak embertelenül hatékonnyá, egyúttal a képernyők és kezelőfelületek túlzottan medializálják a pusztítást, így érzelmileg eltávolítva tőlünk a tényleges harcot, arctalanná téve dehumanizálják az ellenséget vagy épp a hátországot. Az apparátus és az erkölcs, a cél és a szentesített eszköz árnyalt összefüggései helyett viszont pont, hogy a háborús gépezet konzervatív olvasatát kapjuk, amivel a film a háború szükségessége mellett érvel és legfeljebb a kompetens irányítás hiányát bírálja. A bizarr mindebben pedig az, hogy rosszul, rossz eszközökkel prezentálja az egyébként érhető és bizonyos mértékig érvényes álláspontját.
A Maga a pokol egyik visszatérő poénja, hogy a Las Vegas-i parancsnokságon mindenki kosármeccset néz a tévében, ahelyett, hogy az éppen zajló bevetéssel foglalkozna. Egyedül Crowe figurája annyira kötelességtudó, hogy őrangyalként végig kézen fogja Hemsworth bajba jutott karakterét. Kettejük között egy papírvékony apa-fiú kötődés is kialakul, de a film leginkább egy tőrőlmetszett suttyó repubikánus rezonőrnek használja Crowe-t, aki folyamatos és kitartóan kínos poénokat ereszt meg vegán felesége kapcsán, miközben mégis papucsférjként intézi a napi bevásárlást. Az ehhez hasonlóan idióta és rossz ritmusú hangnemváltások és a csapnivaló időkezelés teljesen kilúgozzák az akciójelenetekben halványan derengő potenciált. Hiába a hatráidődramaturgia szerint hajszolt cselekmény és a dzsungelben bujkálás feszültsége, ha a suspense élét egyszerűen elveszik az olyan lusta rendezői megoldások, hogy az irányítóközpontban kényelmesen üldögélő Crowe konkrétan elmondja a nézőnek és Hemsworth-nek, épp ki és mi rejtőzik a következő bukkanó mögött.
Eubank ugyanakkor majdnem ráérez a lényegre: arra, hogy a közvetítettség, a közvetlen jelenlét és a virtuálissá tett harctéri élmény összetett viszonyrendszere kapcsán kritikát fogalmazzon meg a kortárs akciófilmek és médiazaj közönségbarát, puhított fogyasztói realizmusával, valamint a valós válsághelyzeteket saját kényelmében egyre inkább elunó és ignoráló amerikai társadalommal szemben. Ehelyett azonban szimplán megmarad a videójáték-narratívánál, ahogy Crowe szó szerint fától fáig irányítja Hemsworth-t, amíg el nem éri a küldetés célját. Eubank középszerű és rutinból levezényelt, lusta rendezése mindenféle szubverzió vagy műfaji revízió igénye nélkül csupán bedemózza a brutalitást, valamint a háború vériszamos valóságát sulykoló álláspontját. Amennyiben Guy Ritchie tavalyi rendezése, a Covenant a bűntudat és a(z afganisztáni) kivonulás filmje volt, úgy lehetett volna a Maga a pokol a kijózanodás, a felelősségvállalás és a visszatérés filmje.
Eubankben volt némi halvány szándék arra, hogy ironikus módon filmjével rángassa el az átlagpolgárt a tévé képernyője mellől, felrázza a közvéleményt és a mindinkább izolacionista politikába menekülő amerikai felsővezetést az egyre aggasztóbb és sokasodó háborús gócpontok, illetve a kaotikus nemzetközi helyzet kapcsán. Ahhoz viszont, hogy filmje ne filléres semmiség, hanem pofonnal felérő kommentár legyen, nem elég önreflexív, sem provokatív, vagy éleslátó. Úgy látszik, a piszkos munkát, a társadalmi szembenézést a realitásokkal Alex Garland Polgárháborújának kell intéznie.
