Dev Patel első rendezésében az akcióműfajok bevett elemeinek igyekszik egyedi kulturális színezetet adni, A Majomember mégis elsősorban a megszokott nyugati mintákból inspirálódik. A „bollywoodi Batman” vagy az „indiai John Wick” hatását keltő film ambiciózus ötletei ellenére sem képes megújítani a korábbi formulákat.
A történet alapjául a bátorságot és az önzetlenséget megtestesítő Hanumán alakja áll, aki a hinduizmus félig majom, félig ember istensége. A (társ)forgatókönyvíró-rendező, valamint a főszerepet is játszó Patel erre az ikonográfiára épít, miközben a vallási legendát kortárs populáris szuperhősmítoszként gondolja újra. A cselekményt mozgató fiatal férfi ugyanis egy majomálarcban küzd pénzért egy éjszakai verekedőhelyen, hogy felkészüljön az anyja halálát és szülőfaluja elvesztését okozó korrupt rendőrfőnök meggyilkolására. Ehhez viszont be kell épülnie egy luxustoronyház személyzete közé, hogy lassan felküzdje magát – a ranglétrát tekintve, majd fizikailag is – a legmagasabb szintre, így kerülve ellensége közelébe. A terv ugyanakkor elsőre kudarcot vall és csak a szuperhőssé való átlényegülést jelentő Majomember-identitás felvétele ad később újabb lehetőséget a megtorlásra.
A névtelen főszereplő és küldetése ráadásul a westernfilmek tipikus hőseit és bosszúnarratíváit idézik, melyek során az alulról jött kisember erőszakkal szolgáltat igazságot a hatalmukkal visszaélő elnyomókkal szemben a közösség nevében. A Majomember tehát számos nyugati zsánert és archetípust kombinál, noha kimondott célja a kulturális gyökerekhez való visszatérés. Ezt szimbolizálják a főhős tenyerén lévő – a fák gyökérzetéhez hasonló – égésnyomok, melyek az anyaföldhöz kapcsolódó növényzet mintájára kötik múltjához a férfit. Ezáltal minden egyes bevitt ütés a származását meghatározó traumákból táplálkozó visszavágásként értelmeződik.
Hiszen az indiai felmenőkkel rendelkező, de londoni születésű Patel számos hollywoodi és angol filmben játszott már az etnikuma miatt kiemelt karaktert, a főképp drámai alakítások után azonban A Majomember produkciója kulturális és karrierszempontból is a hovatartozás kiélését, valamint a saját alkotói én megvalósítását jelenti. A nyugati szemléletmód érvényesülése és az egyetemes műfaji megvalósítás miatt a film indiai tematikája mégis leginkább önegzotizálásnak érződik. A helyszínek, a színészek, a tárgyi világ és a kosztümök autentikus nemzeti környezetet teremtenek, a vizuális megformáltság ugyanakkor Bruce Lee harcművészetének érezhető hatása mellett épp úgy inspirálódik A rajtaütés – szintén angol író-rendező által készített – indonéz akciófilmjeiből, mint a John Wick és a Jason Bourne franchise-okból, melyek maguk is több földrészen játszódva, különböző kulturális hatásokat magukon viselve váltak globális tényezőkké.
Bár a miliő miatt a bollywoodi tematika adná magát, a hangsúlyos túlzásoknak, a táncbetéteknek és a már-már paródiába hajló, felfokozott epikusságnak nyoma sincs. A hazai stílus helyett A Majomember elsősorban a 2000-es évek hollywoodi mozijait idéző kézikamerás hosszúbeállításokra támaszkodik, ami képes lenne ugyan kiemelni a filmben meghatározó kaszkadőrmunka és harci koreográfiák attrakciójellegét, a túlságosan közeli, kis mélységélességű felvételek azonban gyakran zavaróan homályos káoszt teremtenek a vásznon, így a történések olykor már-már kivehetetlenekké válnak. Pedig a készítők számos izgalmas látványelemmel és parodisztikus megoldással igyekeznek különlegessé tenni az akciókat: a pisztolypárbajokkal szemben a test-test elleni közelharcok dominálnak, kapunk a Batmobil temus változatát idéző, szupermotoros riksás üldözést, Rambo robbanó nyílhegyeire hajazó, fegyverként használt tűzijátékot, valamint a Hanumán legendabeli kíséretévé előlépő – önreflexív módon a főhős átlényegülését elősegítő – kiközösített transzvesztita felekezet is tovább színesíti a végső leszámolást.
A hősies pózolás, a fény-árnyék játékok, a hangulatfestő színeket teremtő világítástechnika és az extrém közelképek John Wick-szerű stilizációi mellett ugyanakkor a film a műfaji klisékre is rájátszik realizmusigényével: a hős például nem tud gond nélkül áttörni egy vastag üvegű tetőablakon menekülés közben, csak szimplán lepattan róla, valamint akkor sem habozik vagy undorodik el, amikor a le nem húzott, koszos wc-csészébe esett fegyver után kell nyúlnia egy élet-halál szituációban és ellenfele orrát is gond nélkül képes leharapni a piszkos küzdelmek során. A minden eszközt bevető, véres verekedések merészségén túl ugyanakkor az alkotók épp ilyen kevéssé bevállalósak a megjelenő szegénység marginális és a szexualitás végletesen prűd ábrázolásában.
A társadalmi különbségek és a kizsákmányolás tematikái mindössze elnagyoltan kerülnek bemutatásra, noha ezek állnak a személyes bosszúhadjárat hátterében. A nyomort reprezentáló hajléktalanok csupán egy-egy akció díszletéül szolgálnak, ahogy a kihasznált prostituált nők megjelenése és az egyikükhöz kötődő szerelmi szál is kizárólag a jó és a rossz közötti leegyszerűsített ellentétet hangsúlyozzák, illetve az együttérző főhőssel való azonosulást segítik elő. Így a mélyebb társadalmi összefüggések feltárásának hiányában A Majomember minden ambíciózus kulturális vállalása és zsánerfilmes inspirációja ellenére sem képes elszakadni a posztkolonialista ábrázolás felszínességétől.
