John Woo a kilencvenes évek első felében katapultált Hollywoodba, hogy pár év alatt felélje Hongkongban szerzett alkotói kreditjeit. Utolsó álomgyári munkája, A felejtés bére óta kereken húsz esztendő telt el, s a heroic bloodshed atyja most visszamerészkedett az Újvilágba, hogy kiderüljön, képes-e még világszínvonalú akciófilmet dirigálni.
Ésszerű volna azt feltételezni, hogy Woo számára Amerika autentikus alkotói közeget jelent, hiszen már Hongkongban forgatott klasszikusai (Szebb holnap / A Better Tomorrow, A bérgyilkos / The Killer, A fegyverek istene / Hard-Boiled) is olyan tengerentúli rendezők hatását mutatják, mint Arthur Penn, Sam Peckinpah vagy Martin Scorsese, legsötétebb hangulatú magnum opusa, a Golyó a fejbe (Bullet in the Head) pedig Michael Cimino A szarvasvadászának kvázi-remake-jeként is tételezhető. (A rendező később „visszafizette” a kölcsönt az amerikai szerzői filmeseknek: a kilencvenes években olyan auteur-ök merítettek ihletet a heroic bloodshed ciklusának alapműveiből, mint Michael Mann vagy Quentin Tarantino, sőt a Wachowski-testvérek is igazodási pontnak tekintették e mozikat, amikor az ezredforduló kultikus blockbusterét, a Mátrixot készítették).
Ha azonban mérleget kell vonnunk, megállapíthatjuk, hogy Woo egyetlen értékes hollywoodi filmje az Ál/arc, de – bármennyire csinos darabról is van szó – még az sem játszik egy ligában a termékeny hongkongi korszak már említett remekműveivel. A direktor húsz esztendővel ezelőtt intett könnyes búcsút az Újvilágnak (álomgyári hattyúdala, A felejtés bére tankönyvi példája annak, hogyan kell egyéniségtelen tucatthrillert rendezni), most azonban újra ott próbál szerencsét. Meglepő, de Woo valójában fű alatt tért vissza: merész dobását nem kísérte nagy csinnadratta, sőt aktuális dolgozata, a Csendes éj radarernyő alatt maradt. Az ünnepi szezonban bemutatott, s tematikájában is a karácsonyra építő B-movie ellentmondásos érzéseket szül a nézőben. Olyan, mintha egy fogatlan, néma oroszlánt bámulnánk, mely harci pózban, szétterpesztett karmokkal várja, hogy megrettenjünk tőle.
És még csak azt sem mondhatjuk, hogy pár hideglelős pillanat erejéig ne működne az illúzió. A Csendes éj ugyanis korántsem annyira rossz film, mint ahogy néhány szőrösszívű tollforgató gondolja, csak épp a Woo-mozik hajdani fűszere hiányzik belőle: a stiláris innováció, a fiatalos hevület, a lezser könnyedség. A történet nevetségesen egyszerű: Brian (Joel Kinnaman), a pedáns texasi családapa élete épp karácsonykor hullik darabokra: kisfia véletlenül egy alvilági leszámolás kereszttüzébe kerül, s egy kóbor golyó kioltja az életét. Hősünk az idegösszeomlás peremére sodródik, végül azonban enged a bosszú delejének, és felkerekedik, hogy megbüntesse a felelősöket – akik történetesen egy brutális módszerekkel operáló drogbanda tagjai. Robert Archer Lynn forgatókönyve a legkedveltebb vigilante-hős, a bosszúálló férfi archetípusa köré összpontosul, de úgy, hogy még a protagonistát is megfosztja „hétköznapi egzotikumától”, hiszen némaságra ítéli (Briant már a nyitányban torkon lövi a főkolompos). A film így szinte teljesen dialógusmentes (pusztán a mellékfigurák szájából hangzik el néhány mondatfoszlány), ez viszont csak akkor lehetne érdekes elidegenítő effektus, ha játékos formanyelvi elemek is kapcsolódnának hozzá. De még a bonyodalomépítéshez sem járul hozzá, hiszen Brian némaságának semmiféle funkciója vagy tétje sincs a cselekmény szempontjából.
Ettől eltekintve a Csendes éj egy kristálytiszta szerkezetű, áramvonalas akcióthriller, mely rengeteget lop az amerikai bosszúfilmek örök hivatkozási pontját jelentő Bosszúvágytól (Woo és Lynn még a leszámolásra való felkészülés elmaradhatatlan szekvenciáját is olyan pillanatokkal töltik meg, melyek Michael Winner fél évszázaddal ezelőtti klasszikusának szikár hangulatát juttatják eszünkbe). Az akciójelenetek jók, de nem rendkívüliek (igaz, kivételt képez az a csodálatosan megkoreografált szcéna, melyben Brian a bűnbanda főhadiszállásához érve egy szűk, kanyargós lépcsősoron halad felfelé, s közben hol puszta kézzel, hol lőfegyverével aprítja a rosszfiúkat). Óriási önámítás volna azokat az operaszerűen megkomponált, erősen túlstilizált akciószekvenciákat várni, melyek Woo hőskorát jellemezték, de a Csendes éj erőszakábrázolása még a John Wick-szériához mérten is lagymatagnak mondható.
Sajnos a bombasztikusnak szánt finálé sem makulátlan (se szeri, se száma a logikai ellentmondásoknak: Woo oly mértékben negligálja a fizika törvényeit, hogy kinyílik a láncfűrész a néző zsebében), ellenben megsüvegelendő, hogy a direktor nem fojtotta émelyítő happy endbe e patikamérlegen mért, feszes, de kissé unalmas bosszúmesét. A stáblista pergése alatt a nézőt elfogja a sejtelem, hogy ez a leharcolt, de az elmúlással makacsul dacoló oroszlán a régi hangját próbálgatja. Reméljük, előbb-utóbb meg is tudja majd szólaltatni, és – főhősével ellentétben – nem burkolózik örök némaságba.
