A cseh bábfilmes hagyományokat megidéző animációs film meghatóan és érzékenyen meséli el egy különleges kisfiú történetét, akit a szülei a széltől is óvnának, holott Tomi, a 11 éves kiskamasz messze nem szorul már védelemre: ő menti meg az egész lakóházat barátjával, Pollival együtt.
A cseh-szlovák-magyar koprodukcióban készült Tomi, Polli és a varázsfény az idei Annecy Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon elnyerte a zsűri díját. A film vezető animátora Papp Károly Kása bábanimátor (aki többek között az Oscar-díjas Péter és a farkas-ban is dolgozott). Lukács Péter Benjámin felelt a film hangjáért Balázs Ádám zeneszerző mellett, a film magyar producere Osváth Gábor. Hozzájuk képest a rendező Filip Pošivač neve inkább cseh berkekben csenghet ismerősen: több rövidfilm, animáció és illusztráció is fűződik a nevéhez, Kateřina Karhánková és Alexandra Májová Éhes medve mesék (Hungry Bear Tales) animációs sorozatának is állandó munkatársa volt art designerként, mely több animációs filmfesztiválon is sikeresen szerepelt és a Cseh Oroszlán Díjra is jelölték. Első egészestés animációs filmjében nem csak egy izgalmas nyomozásra hívja a családokat, hanem egyben érzékenyít is azáltal, hogy különös, nem hétköznapi gyerekeket helyez a középpontba, akik furcsa tulajdonságaik révén tudják legyőzni a sötétséget.

A címszereplő Tomi ismertetőjegye, hogy az egész teste születése óta világít, szabályosan ragyog. A fiút ez nagyon idegesíti, állandóan maszkokat visel, kesztyűt húz a kezére a lakásban, a szülők pedig szó szerint rövid pórázon tartják: egy csigára fűzött fonallal rögzítik az otthonukhoz, amelyet ha teljesen leteker, akkor is csak a lépcsőház bejáratáig tud eljutni. Tominak így nincsenek barátai, nem mehet ki az udvarra és a parkba játszani, nehogy bármi baja essen. Egy napon azonban beköltözik a házba Polli, aki szintén egy kicsit fura lány. Neki is van egy kivételes képessége, mégpedig az, hogy elemlámpájával mindenféle képeket ki tud vetíteni, a szürke valóságot kiszínezi és úgy mutatja meg, ahogyan ő szeretné azt látni. Polli és Tomi hamar összebarátkoznak és együtt próbálják megfejteni a ház szellemének rejtélyét, összefogásukkal és bátorságukkal legyőzik az egyre jobban eluralkodó sötétséget és újra fényt hoznak a házba.

A történet főszereplői a gyerekek, de a felnőttek is alaposan és részletesen kidolgozott figurák, akik nagyban befolyásolják a történet alakulását. Tomi szülei már-már betegesen aggodalmaskodók és mintha elfelejtették volna, hogy milyen is gyereknek lenni; Polli anyukája egy fásult, kiégett balerina, aki egyik városból a másikba költözik folyamatosan, emiatt Polli sehol sem érzi magát otthon és fel is cserélődnek a szerepek köztük: Polli az, aki óvja az anyukáját és vigyáz rá. A ház lakói, az erőteljesen elkarikírozott szomszédok mind bizarr arcok, néha kicsit ijesztőnek is tűnnek a Tim Burton-féle animációk világát megidézve. A cselekmény három generáció köré szövődik, a gyerekek meglepő módon nem a szüleikkel, hanem az idősebb generációval lépnek szövetségre: az öreg házmester segítségével vágnak bele a nagy kalandba. Egy sötét szellem lakik a házban, aki lassan felfalja az összes létező fényt és a lakók közérzetét is befolyásolja, az emberek rosszkedve, a rosszindulat és a negatív érzelmek táplálják.

Képileg lenyűgöző alkotás a Tomi, Polli és a varázsfény: minden képkockán érezni a kézművességet, a stop motion technikával rögzített képsorok olyan világot tárnak elénk, amelybe minden gyerek szívesen elmerülne. Tomiék lakása egy fényes, otthonos, barátságos hely, Tomi szobája pedig egy elvarázsolt bunker, ahol színes párnák bélelnek minden sarkot, ide belépve nem egy kis lyuk tárul elénk, hanem egy hatalmas elvarázsolt világ, ahonnan árad a melegség és a fény. A házmester lakása és az üvegház is egy elvarázsolt hely, mindenhol buja zöld növényzet, labirintusszerű járatok vannak – itt bujkál a fekete szellem is. A Polli lámpájából kilövellő 2D-s képsorok is csodálatos látványt nyújtanak és szépen összefonódnak a bábanimáció 3D-s világával. A sötétség jelenléte finoman van adagolva, a filmet végig átszövi a fény-sötétség kettőssége: már az első képsorokon látjuk, ahogyan pici, puha fekete plüssgolyók pattognak az ablakban a fehér, fénylő havon. A lépcsőház egyre sötétebb folyósóival szemben ott van a kinti fehér, havas táj és az üvegház káprázatos színes világa.

A film a másság ünneplése: ez lehet akár fizikai, akár mentális, mindenki azt lát bele, amit akar, a lényeg, hogy ez egy pozitívan bemutatott jelenség. A különbözőség itt erény és lehetőség. A rendező nem becsüli alá a közönségét: nem egy mézes-mázas, pasztellszínű, tréfás mesét látunk, hanem egy összetett, sokszereplős történetet, ahol a jó és a rossz új értelmet nyer, szimbólumok, egyedi képi világ jellemzi az animációt és sok a párbeszéd. Önelfogadásra ösztönzi a nézőit: merjenek különbözni, álljanak ki magukért és legyenek bátrak. Emellett felnőtté válásként is értelmezhető az animáció, ugyanis Tomi a korához képest érett kiskamasz, aki nagy változásokon megy keresztül szellemileg és fizikailag is, különböző próbákat kell kiállnia, szembenéz a félelmeivel, találkozik a halállal és megküzd a sötétséggel. A Pollival való barátsága egyértelműen szerelembe megy át a film végére – megrendítő, ahogyan a gyerek a szemünk láttára nő fel.
A film a Varsói Nemzetközi Filmfesztiválon és a Tokiói Nemzetközi Filmfesztiválon is versenyben volt, az 56. Sitgesi Nemzetközi Filmfesztiválon pedig a Legjobb Egészestés Animációs Film díját is megkapta. Magyarországon premier előtt a Primanimán volt először látható, december 21-től vetítik a mozikban.