Sofia Exarchou második nagyjátékfilmje vibráló portré a turizmus munkásosztályáról, egyszerre paródiája a reklámmá vált kultúrának és elégiája az elvesztett álmoknak.
Biztosan ismerős a helyzet, amikor hónunk alatt napernyővel próbálunk egy törölközőnyi helyhez jutni a kukoricaárusokkal és hangos játékgépekkel képtelenül telezsúfolt tengerparton. (A Fekete-tenger partvonalán ennek kiváltképp megvan a maga kultúrája.) Sofia Exarchou filmje azokról szól, akik ebben a telített káoszban találják meg a maguk megélhetési lehetőségeit – az üdülőkomplexumok háttérmunkásairól. Egy görög sziget all-inclusive szállójának ún. animátoraival találkozunk, akik minden estére sajátos produkcióval készülnek a turisták számára, hogy azoknak eszébe se jusson a pénzüket a hotel területén kívül elkölteni. A szezonra (Kelet-)Európa minden pontjáról érkező fiatal vendégmunkások sajátos interkulturális találkozóponttá alakítják a kis sziget, ahol az üdülő közönség ugyanannyira örül egy orosz slágernek, mint egy rég elfelejtett diszkódallamnak. A sokféle akcentus között viszont a kultúra éppen elveszíti meghatározó erejét az egyénre nézve, s marad csupán három perc alatt eladható, szexista protézisekkel és kartondíszlettel felturbózott reklámprodukció.
Exarchou nem áll meg a társadalmi kommentárnál vagy a tömegturizmus és a kapitalista permutációk elítélésénél, az Animal elsősorban szereplőire figyel, s egy önmagát csapdába ejtő táncosnő történetét rakja össze, aki valószínűleg saját álmai beteljesítésére érkezett, de a paradicsomi környezet éppen az álmodás képességétől fosztotta meg őt. A szomszéd szállóból kilenc éve átcsábított, a sziget legjobb táncosaként ismert Kalia (Dimitra Vlagopoulou) a hotel csapatának kreatív vezetője, a műsorokhoz elvégzett utolsó simítások felügyelete mellett tanácsokat osztogat az idei szezonra érkező újoncoknak. Így kerül össze a lengyel Evával, aki több szempontból is Kalia pár évvel fiatalabb tükörképévé válik: ugyanúgy tizenévesen szökött el otthonról és érkezett Görögországba, s hozzá hasonlóan a szórakoztatóiparban képzeli el a jövőjét. Találkozásuk, bár rövid marad, csendes változásokat provokál mindkettejük életében.
A cselekmény a Kalia által kitalált és koreografált műsorok körül forog. Folyamatosan ingázunk a hotelben előadott műsorszámok és a helyi kisváros egyik szórakozóhelyének bulijai között, ahová a szálloda táncosai némi zsebpénz reményében járnak fellépni. A vibrálás és csillogás között az állandó produkciók loopjába kerülünk, s ez az önismétlő, körkörös jelleg a történetben is érvényesül.
A meglehetősen zárkózott Eva számára Kalia mutatja meg a szenvedélyes létezés lehetőségét, s ilyen szempontból az ő felnövéstörténete a film. Csakhogy Kalia, még ha közvetetten is, Evával való találkozása miatt kételkedni kezd saját helyzetében, s annak a helyénvalóságában, hogy az ember elvárásszerűen megelégedjen a neki jutó kevesebbel, s elfogadja, hogy környezetének lefojtott izzadtság- és alkoholszaga a bőre részévé váljon. Így pedig az ő fejlődéstörténete is, egy második, idősebb, de nem kevésbé jelentékeny koré. Az Animal kettős felnövéstörténetében a folyamatos fejlődés csak akkor áll le, ha nem akarjuk észrevenni, a szereplők pedig minden erejükkel ezen vannak. Amiből pedig Kaliának rohannia kéne, Eva szépen lassan abba folyik bele, így véglegesen bezárva a kört.
Monika Lenczewska utóbbi évek művészfilmes igényeit és esztétikáját szépen kiszolgáló, érzéki képei ügyesen egyensúlyoznak a dokumentarista jelleggel, hogy a film határozott trash-hangulatát és ügyetlen diszkófényeit azért pompázatossá és drámaivá tegyék. A show-t mégis a Locarnóban és Tessalonikiben is külön díjazott Dimitra Vlagopoulou alakítása viszi, akinek Kaliája keserű egyvelege a Madonna-videoklipekből mozdulatokat elleső, kiégett dívának és az önmaga szexualitására nagyban alapozó helyi sztárnak. A film nagy hangsúlyt is fektet az ő testiségére, magán viselve az elvesztett remények sebeit, s bizonyítva, hogy a szórakoztatóiparban nemcsak a szerepek, hanem az emberi testek is annyira árucikké válnak, mint a kultúra.
Az Animalban az emberi változások csendben történnek meg, a tengerparti zenék basszusa elnyom minden mást. Bár művészi hitvallást talán éppen nem érdemes keresni benne, Sofia Exarchou filmje végülis az előadóművészet és a közönségnek való mosolygás kiszipolyozó fenntarthatatlanságáról szól. S végsősoron még egy példát szolgál arra, hogy a román maneléket még egy görögországi sziget karaokebárjában sem fütyülik ki.
