A túlélési ösztön az, ami felkavaróvá teszi ezt a filmet.
Pedro (Ezequiel Rodríguez) és Jimi (Demián Salomón) egy testvérpár, akik szomszédjuk, Ruiz (Luis Ziembrowski) földjén egy félbevágott halottat találnak. Rövid nyomozás után eljutnak egy fertőzötthöz, akitől minél hamarabb megszabadulnának, mielőtt megszületne belőle a gonosz. A korrupció ebből a távoli faluból sem hiányzik: hiába van tisztában mindenki azzal a veszéllyel, amit egy fertőzött (és egyben megszállott) jelent, a rendőrök figyelmen kívűl hagyják az esetet, így Pedro és Jimi magukra maradnak.
Rugna már a 2017-es Aterrados (Terrified) című filmjével már bebizonyította, hogy a jó horrorhoz mellőzni (vagy kiforgatni) kell a megszokott sablonokat, amiket a hollywoodi produkciók évről évre adagolnak a nézőknek. Legújabb filmjében pont ezt csinálja: ügyesen forgatja ki a természetfeletti horroros kliséket, anélkül, hogy az a sokkolás kárára lenne. Nincsenek benne papok, egyház, zárt szobákban való ördögűzés, elhagyatott házak éjszaka – sőt, még maga a démon fizikai alakját is alig-alig látjuk. A film első felében a káosz és az őrület váratlanul érkezik, bármiféle durva hangeffektus nélkül; a rendőrök tisztában vannak a veszéllyel, de egyszerűen lusták megoldani azt; az autista gyerek nem közvetít az ember és a szellemek világa között; a karakterek nem próbálják kideríteni a démon létezésének okát, hanem a film elejétől kezdve elfogadják azt. Cserébe Rugna olyan maradandó jeleneteket alkot, melyek pillanatok alatt gyomorforgatóvá válnak, legyen az egy családi vita a nappaliban vagy egy egyszerű beszélgetés apa és fiú között. Maga a túlélési ösztön az, ami felkavaróvá teszi az Amikor a gonosz leselkedik-et.
A film első fele maximálisan kihasználja az in medias res indítás előnyeit: a gyors tempó egy pillanatra sem lankad, folyamatosan fenn tudja tartani a feszültséget, ugyanakkor nem magyarázkodik a miérteket illetően: a gonosz itt és most van, előle csak elmenekülni lehet, amit főszereplőink hezitálás nélkül meg is próbálnak tenni. Rugna nem kíméli a gyerekeket és az állatokat sem: míg előbbiek szimpatizálnak a gonosszal, utóbbiak megérzik a jelenlétét, viszont bármelyikük könnyen megszállottá válhat. Erre pedig sem főszereplőink, sem mi, a nézők nem vagyunk eléggé felkészülve.
A démon(ok) ellen felállított szabályok egyikét – a lőfegyverek használatának megtiltását – Rugna sem tudja betartani filmjében, önmagát lövi lábon azzal, hogy a cselekmény előrehaladását csak a karakterek hibás (és olykor frusztrálóan életszerűtlen) döntései biztosítják. Az ember rabja saját természetének: bizony még akkor is ösztöneit követve cselekszik, ha a túléléshez szükséges igazsággal vagy a saját, fals hitrendszerével szembesül, ám ez itt későn kerül megmutatásra. Buta cselekedeteik megnehezítik a karakterekkel való szimpatizálást és belső világuk megértését, cserébe olyan ijesztő jeleneteket nyújtanak, amelyek a legnagyobb horrorfanatikusokat is meglepik majd.
A film a második felében megpróbálja pótolni a nézőnek a hiányos részleteket, emiatt némileg visszavesz a lendületből, de a vérfagyasztó jelenetek sokkhatása így is erős marad. Kevés spoilerrel élve: míg mi a popcornt zabáljuk a vászon előtt, addig egy anya a saját gyereke agyát majszolja az út szélén.
A rendező megemlíti filmje kapcsán, hogy nagy hatással volt rá többek között a Kokszongi sirató (Goksung / The Wailing) is, így nem meglepő, hogy a cselekményben megjelennek különböző bibliai motívumok, sőt, egy mondatrészlet erejéig még egy túljáratott, közhelybe futó Nietzsche-gondolat is, amelyek sajnos inkább elvesznek a film erejéből. A már említett szabályokból hét van, akárcsak főbűnből, kapunk Káin-bélyegre tett utalást és apa/fiú-vonalat is, ám míg a legtöbb elszakadt láncszemet sikerül összeforrasztani az alkotás utolsó húsz-harminc percében, ezeket nem bontja ki eléggé érthetően a rendező, így utólag elvesztődnek.
Rugna filmjének nem a reflexió, hanem a félelemkeltés a célja (ezt ő maga is kijelenti), de amihez nyúl, azt legalább ügyesen teszi: a nyugtalanság és a veszély érzetét a párhuzamos vágással érzékelteti egészen a jelenetek tetőpontjáig, amikor elengedhetetlenül bekövetkezik a tragédia és és szembesülnünk kell vele. Az erőszakos, majdhogynem gore-ba menő képektől sem fél: érződik, hogy ez a film kevés kompromisszummal születhetett meg, az alkotói szabadságot nem fékezték, és a száz perc elteltével nem hiányérzettel állunk fel a moziszékből. A hangulatteremtésben jeles Amikor a gonosz leselkedik jól mutatja, hogy a képileg és történetileg ötletgazdag horrorokra van és lesz igény, kevésből is születhet jó és nincs szükség jumpscare-orgiára ahhoz, hogy akár egy kecske nézésétől felálljon a szőr a hátunkon. Noha bizonyos pontokban kevésbé működik a film egésze, ezeket megbocsájtjuk neki, hiszen lecsengésével is napokon keresztül akarva-akaratlanul ott motoszkál majd egy-egy jelenet a néző fejében.
