A fesztivál vége felé sem lankadunk, sőt, kiderül, hogy milyen rövidítéseket adtunk volna párszavas filmajánló gyanánt. Úgyhogy mindenki bekommentelheti a saját rövidítéseit, addigis itt van pár film az eddig mellőzött szekciókból.

Na Hong-jin: Goksung / The Wailing / Kokszongi sirató, 2016, dél-koreai, 156 perc

[árnyak] Elárulok egy műhelytitkot: amikor a Filmtett szerkesztőségében azt terveztük, milyen formában foglalkozzunk az idei TIFF-fel, felmerült, hogy személyre, azaz filmekre szabott főcímkéket kéne adni útmutatóul egy-egy alkotás mellé, kezdőbetűkkel. Mondjuk: KSZNNM, NJFNM (lehet találgatni). Nos, Na Hong-jin filmjével kapcsolatban ez a rövidítés jutott eszünkbe: IAF – juszt sem mondom el, mit jelent, de igyekszem támpontokat adni.

A Goksung úgy indul, mint egy kicsit egzotikusabb, de alapvetően szokványos szerkezetű krimi vagy thriller: egy koreai faluban brutális gyilkosságok történnek, a helyi rendőr, kollégáival együtt, a maga esetlen és balfékul vicces módján igyekszik felderíteni az ügyeket. A szálak azonban egyre bonyolódnak: mint kiderül, a tetteseken a bűnelkövetés előtt valami furcsa járványszerűség uralkodik el, talán valamilyen gombától, mindenesetre tele lesznek undormányos kiütésekkel. Ráadásul a közeli erdőségben egy titokzatos japán idegen tanyázik, naná, hogy rá terelődik a gyanú.

A cselekmény onnantól kezd nyomasztóan gyanús fordulatot venni, hogy ez a bizonyos kór eléri rendőr főhősünk kislányát is... Innentől jobb, ha nem mesélünk semmit. A film román címe – Satul blestemat / Az elátkozott falu – egyébként nagyjából hűen adja vissza a lényeget: egyre erősödik bennünk (és persze a főhősben) a benyomás, hogy valamiféle átokkal van itt dolgunk, amely emberi rációval nehezen megmagyarázható, és amelynek megfejtéséhez egy távol-keleti Sherlock Holmes is kevés lenne. Sámáni/sátáni rituálék, ördögűzés, fekete mágia, vuduzás, vallási jelképek tobzódása, túlviláginak látszó erők, maga a teljes káosz, amelyben csak kapkodjuk a fejünket, mert ilyet dél-koreai horrorban is ritkán láttunk. Egyszóval: irtózatos agy... menés. (pazs)

Még vetítik: június 10., szombat, 22:15, Florin Piersic / Köztársaság mozi (Satul blestemat)

Claudiu Mitcu: Procesul, 2017, román, 90 perc

[román napok] Elkészült a román Making a Murderer, amely akár lehetett volna tíz órás is, azonban Mihai Moldoveanu történetét másfél órás (portré)dokumentumfilmbe sűrítették, annak ellenére, hogy még számos ágas-bogas részlete és mellékvágánya volt és van, a médiában többször felszínre kerülő, ambivalens történetének, amely 1995-ben kezdődött, Nagyváradon, amikor is két társával együtt meggyilkoltak egy taxisofőrt, illetve kiraboltak egy másikat. Talán. Talán, mivel csak az, hogy 25 évre elítélték, később felmentették, majd ismét elítélték, már önmagában is felvet kérdéseket az egész üggyel kapcsolatosan.

Az alkotók elsősorban egy ellentmondásos figura portréját rajzolják meg, aki Ambrus Attila-szerűen egyenesnek, szimpatikusnak, intelligensnek, eltökéltnek (börtönévei alatt a jogi egyetemet is kijárta, hogy saját kezébe vegye ártatlanságának bizonyítását), illetve nyitottnak mutatkozik, de döntően soha nem tudta lemosni magáról a gyilkos-bélyeget. Habár számos tényszagú érv, feltételezés szól ártatlansága mellett, a legfőbb ellene szóló bizonyítékot saját maga állította fel beismerő vallomásával, illetve azzal, hogy az ügyészség nyomozóinak jelenlétében lezajlott helyszíni szemlén részleteiben elmondott/rekonstruált minden mozzanatot a rablógyilkosságból. (Moldoveanu szerint mindkettőt csak azért, mert kőkemény bántalmazással kikényszerítették belőle.) Erről a sétáról, illetve az első rendőri helyszínelésről készült VHS-felvételekre alapoz a film (a játékidő negyedét), ami amellett, hogy Moldoveanu szavait ellenpontozza, olyan tárházát nyújtja a (szándékos) rendőri/jogi mulasztásoknak, hogy nem kell sem kriminalisztikai szakértőnek, sem ügyvédnek lennünk, hogy fogjuk a fejünket.

A Procesul tehát berántja nézőjét egy morális szürkezónába, ahonnan ha akar sem tud egyértelműen ítélkezni főszereplője fölött. (Látszott ez a vetítés utáni beszélgetésen, ahol Moldoveanu jelenlétében hamar népbíróság alakult a közönségből.) De a legfontosabb érdeme mégis a társadalmi szerepvállalás felől közelíthető meg: ezeket a történeteket fel kell tárni, el kell mesélni, el kell érni vele széles tömegeket. Habár naivitás lenne feltételezni, hogy az amúgy hasonló témájú The Thin Blue Line (A keskeny kék volnal, 1988) hatását (ott az alanyt kvázi a film miatt mentették fel elérné) elérné a Procesul, Moldoveanu sorsának már ugye mindegy, viszont az igazságszolgáltatás apparátusának kijáró igazságszolgáltatásához adhatna egy löketet. Szép világ lenne! (ne)

Még vetítik: június 10., szombat, 12:00, Sapientia EMTE

Luis González: The Turkish Way, 2016, spanyol, 86 perc

[film food] Ez a dokumentumfilm kiemelt figyelmet kap az idei fesztiválon, hiszen külön szekciót szenteltek a „kajás filmeknek”, amelyek vetítésén a néző akár különleges, séf által elkészített vacsorával társítva is részt vehet. Épp ezért kicsit azon aggódva ültem be a moziba, hogy mind a másfél óra alatt csorogni fog a nyálam a bemutatott ételek után. De nem. Alapvetően Luis González dokumentumfilmje nem a török konyháról szól, hanem arról, hogy a 21. században, amikor gasztronómiai trendekről, gasztro-utazásokról, reformkonyhákról beszélhetünk, Törökország pedig a maga sajátos ételeivel, italaival hogyan képes a nyugati világ nyomdokain alkalmazkodni a kor emberének kulináris elvárasaihoz. A filmben három spanyol testvér fedezi fel elsősorban Törökország olyan vendéglőit, borpincészeteit, cukrászdáit, ahol a hagyományos ízek és a modern ízlés ötvöződnek. A három spanyol gasztro-specialista sok finom ételt, italt kóstol meg, nagyon sok borkóstolásos jelenetet látunk exkluzív éttermekben, olyan borok kortyolgatnak, amiből csak néhány üveg létezik.

Nem a hozzánk közeli, „átlagemberi léptékű” Törökországot látjuk. Illetve látjuk azt is, az utcák emberét, egy-egy piacot, bazárt, miközben a háttérben andalító török zene szól és egy kellemes spanyol narrátor lírai fennköltséggel beszél az ország gasztronómiai csodáiról. A filmben minden szép, romantikus és finom, és minden kellőképpen van tálalva (szó szerint és átvitt értelemben is). A The Turkish Way nem egy filmélmény, igazából az a típusú dokumentumfilm, aminél leragadunk, amikor keresgélünk a tévécsatornák között, s aztán csak úgy fél szemmel nézzük, valami házi elfoglaltság mellett, mert olyan szép és egész érdekes. Kellemes film, de ha veszünk a cukrászdában egy baklavát, keresünk a YouTube-on valami török zenét és megnyitjuk a Wikipédia Török konyhaművészet szócikkét, akkor sem járunk rosszabbul. (tgi)

Még vetítik: június 10., szombat, 17:30, Cinema City Julius Mall, 4-es terem (Savoarea Turciei)

Dragoş Buliga: The Wanderers, 2017, román, 109 perc

[árnyak] Minden magát komolyan vevő filmfesztiválnak szüksége van világpremierekre is, persze minél regionálisabban/lokálisabban fókuszált az esemény, annál kisebb horderejük van a világpremiereknek is. Mégis örömmel ültem be a The Wanderers TIFF-es világpremierjére, és az azt követő közönségtalálkozóra, mert nem mindennap látni olyan filmet, amely valós közönségigényre adott válasz. Márpedig Dragoș Buliga rendezése az, úgy a filmet felkonferáló fesztiváligazgató, Tudor Giurgiu, mind a jelen lévő producer, Andrei Boncea, és a rendező szerint is: annyi küldföldi fesztiválvendég áhítozott vámpírra a fesztivál tizenöt éve alatt, hogy értelme lett egy „Erdélyben szörnyeket találunk” filmnek is. Louis Moudon vámpírvadász – a valódi habitusához meglehetősen közel álló karakert alakító, az önnön misztikum iránti rajongásáról szóban is valló Armand Assante – épp végez egy hibrid alakváltó zombival valahol a fényes amerikai tájban. Szakmai profizmusa jutalmaként az őróla könyvet író szenzációéhes újságíró (Lior Askhenazi) felveti, hogy csemegeként megnézhetné a távoli Transylvania egyik kísértetek lakta udvarházát, illetve megtisztíthatná az ártó elemektől. Pennsylvania hótt unalmas, jön a rocker-dzsekis vámpírvadász válasza, ám a közbeékelt párhuzamos történet másról győzi meg a nézőt. Az udvarházat korábban felvásárló bécsi (?) német arisztokrata aszkétikus életmódját pusztán egy (természetesen általa elkövetett) nemi erőszak és az azt követő gyilkosság szennyezi be, ám az ebből megszülető női démon – Oana Marcu első filmszerepében kissé elvontan, de méltóan alakítja a vérszomjas, minden nőért bosszút álló lényt – parádésan végez nemcsak az erőszaktevővel, hanem a borkóstoló összes vacsoravendégével. Ebbe a kontextusba csöppennek bele Louisék, akikre helyi erőként Sorana, a mindenkori és mindentudó romániai összekötő vár – Raluca Aprodu élethűen hozza a fővárosi/bukaresti kalandra éhes nőt, akinek az omladozó erdélyi szász falu talán az amerikai vámpírvadásznál is egzotikusabb jelenség—, és útitársul szegődik két koreai videóblogger, akik pontosan azt csinálják a film során, amit elvárunk tőlünk: sikongatnak, filmeznek és prank-ekeket űznek egymással.

A filmben sokszinten rétegzett az a mód, ahogyan a szász erődtemplomból, a bukolikus erdéliy tájból és a Râzvan Vasilescu végső soron meghatározhatatlan felekezetű papjából összeraknak egy transzilván mitológiát, amit szerencsénkre a hihetőség szintjét mindenhol ütő kaszkadőr-mutatványokkal és VFX-szel rögzítenek. Egy jó szemű commissioning editor talán meglátja az amúgy tévés múltú Buliga rendezésében egy korrekt tévésorozat pilotját, én mindenesetre megláttam. (va)

Még vetítik: június 10., szombat, 20:30, monostori Dacia mozi