A kovásznai származású színésszel a Hunyadi sorozat kapcsán beszélgettünk castingról, történelmi regényekről, olasz nyelvtanulásról – no meg a páncélban való mozgás nehézségeiről.
Kádár L. Gellért december 20.-án lesz harmincéves. Kézdivásárhelyen járt iskolába, 2014-2019 között a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színész szakán tanult, ezt követően öt évig – a Hunyadi forgatásáig – a marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat tagja volt. A színészt a tévésorozat premierjét követő erdélyi turnéján kaptuk el.
Magyarországi színészeknek is nagyon megterhelő egy zsúfolt évad mellett forgatásokra járni, nemhogy kőszínházi állás mellett Erdélyből kijárogatni. Az elmúlt tíz évben viszont egyre sűrűbben tűnnek fel erdélyi színészek magyarországi filmes és televíziós produkciókban. Nyitottabbak lettek a társulatok ezen a téren?
Igen, de azért engem is emlékeztettek arra, hogy elsősorban te a színházhoz vagy leszerződve, és az a feladatod. Ha külső szemszögből nézek rá, nekem se tetszett volna az, hogy ha van egy előadás, vagy van egy társulat, és ha egy valaki kilép ebből bizonyos ideig, akkor az a rendszer megbomlik. Úgyhogy ilyen értelemben a színházaknak sem könnyű.
Hogyan kerültél bele a Hunyadi szereplőválogatásába?
Jött egy magyarországi casting director, aki erdélyi magyar társulatok színészeiből készített adatbázist. Sorra vette az erdélyi színházakat: Szentgyörgy, Vásárhely, Csíkszereda, Gyergyó... Amikor Marosvásárhelyen volt, emlékszem, hogy kaptunk egy névsort, hogy ki hányra kell megjelenjen valamelyik teremben a színháznál. Nyilván ez nem kötelező, az ment, aki szeretett volna. Nem tudom pontosan, hogy mi történt, talán pont egy buli lehetett előző éjszaka és én másnap gyakorlatilag ki se tudtam kelni az ágyból, és el sem mentem erre a találkozóra. Így jártam. Utólag kérdeztem meg a kollégákat arról, hogy milyen volt. Eltelt két-három hét, és a casting director felhívott azzal, hogy vár az egyetemen, mert most diákokkal is megcsinálja ugyanazt, mint amit a színészekkel – s mivel én lecsúsztam, bepótolhatom. Elmentem, találkoztunk, ott nyilván készítettünk bemutatkozó videókat, de ezzel a találkozással ideiglenesen le is zárult a kapcsolatunk.
Eltelt talán másfél vagy két hónap és ismét hív: elmondta, hogy lesz a közeljövőben egy gigaprodukció, de nem mondhat részleteket, viszont elkérték az anyagomat. Kértek mellé további fotókat, színházi felvételeket, amiket gyorsan el is küldtem. Ismét eltelt az idő, cseng a telefonom, hogy jönnének Marosvásárhelyre, hoznak pár jelenetet és kérjem meg pár kollégámat, hogy játsszuk el próbaként azokat a produkciónak. Számomra még ott nem volt világos, hogy ez most milyen produkció lesz, csak annyit tudtam, hogy „középkori”. De hogy kiről-miről van szó, nem mondták. Nem volt megnevezve Hunyadiként, de élveztem, mert jól ment. Hónapokkal később újra szól a telefon, akkor már egy másik casting director hívott föl, hogy ő vette át ennek a történelmi produkciónak a koordinálását. Küldtek jeleneteket, elárulta azt is, hogy a Hunyadi Jánosról szóló sorozatra castingolok, de nyilván titoktartási szerződést kellett aláírnom, nem beszéhettem senkinek erről. Majd kaptam egy pontos dátumot és egyben egy ultimátumot is, hogy fel kell utaznom Pestre annak érdekében, hogy elkezdjük a hivatalos válogatási folyamatot, vagy elszáll ez a lehetőség. Épp COVID-időszak volt, minden nagyon nehézkesen ment, de végül sikerült valahogy kijutnom. Velem együtt összesen négyen voltunk Hunyadi szerepére. Ez a casting már háromnapos volt, az első két nap után ketten maradtunk. Nem zökkentett ki, hogy most idegenként odacseppentem, mert senki nem ismert, így volt terem arra fókuszálni, hogy itt vagyok, és végre meg tudom csinálni azt, amiért jöttem, és igyekszem azt tényleg a lehető legjobb formában megmutatni.
Végül annyira jó volt minden, hogy tutinak éreztem azt, hogy enyém lesz a szerep. Láttam az arcukon, a tekintetükön, hogy szeretik, amit csinálok – ki is fejezték, hogy mennyire jó. Ezzel elengedtek, de arról, hogy ezután mi lesz, nem szólt senki semmit. Ismét teltek a hónapok, mire felhívtak, hogy menjek vissza, mert meg szeretnék nézni Hunyadi öreg arcát is. Akkor picit dühös voltam, hogy megint el kell hagynom az országot a járvány kellős közepén, el kell kérezkednem a színháztól harmadszorra is. Ők nem mondták, hogy nem oké az, hogy én ennyit megyek, de azért érzékeltem bennük némi feszültséget. Mivel szinte teljesen biztos volt ez a szerep, csak úgy lehetett végigcsinálni, ha felmondok a színháznál. Miután megkaptam végül a rajtzászlót, kábé évad közepe volt, bementem a színházba, beszéltem a vezetőséggel azzal kapcsolatban, hogy jövő évadtól nem vagyok, és hogy kezdjenek el gondolkodni azon, hogy hogyan pótolják a szerepeimet, mert az nem megoldható, hogy én a forgatás ideje alatt ingázok Budapest és Marosvásárhely között.
Meddig kellett titokban tartanod a szerepet?
Miután felköltöztem Pestre, megkezdődött az előkészület, és még az előkészület ideje alatt se szabadott beszélnem a Hunyadiról. Ezalatt sokat dolgoztunk, készülődtünk a sorozatra, de Pesten elhívtak több programra is, például felolvasóestekre, ezalatt pedig a színészkollégák kérdezgették, mit csinálok Budapesten. Nem mondhattam el, hogy „ja, hát tudod, én fogom játszani ennek a gigaprodukciónak a főszerepét”. Csak akkor derült ki, hogy én vagyok Hunyadi, miután megkezdtük a forgatást, mert az első napon kijött a tévé, kijöttek a sajtósok, és ők kezdték el a szivárogtatást. Szóval ez egy viszonylag hosszú időszak volt.
Mit tudtál Hunyadiról? Kellett készülnöd? Olvastad a regényeket?
Engem úgy engedtek el az egyik casting-forduló uátn, hogy ideadták Bán Mór tízkötetes regénysorozatát – legalábbis akkor még tíz kötet volt… Ugye nem mondhatták, hogy az enyém a szerep, de azért kérték, hogy vigyem magammal a köteteket és kezdjem el olvasgatni őket. Mivel éreztem, hogy enyém lesz a szerep, bele is kezdtem. Hogy a regénysorozat előtt miket tudtam róla? Hát nyilván annyit tudtam, hogy miatta szól a déli harangszó, ezt is otthoni környezetből – apám mesélte gyerekkoromban, de én nem emlékszem arra, hogy történelemórán nagyon-nagyon sokat tanultunk volna róla. Sőt, van egy kép a fejemben arról, hogy van egy nagyobb rész a középkorról, és abban egy nagyon kicsi bekezdés Hunyadi Jánosról, aki visszaverte Nándorfehérváron a törököket. De a további tananyag már Mátyásról szólt.
Amikor elkezdtem olvasni Bán Mór regényeit, eleinte nem kötöttek le. Úgy voltam vele, hogy úristen, most komolyan, ezt el kell mind olvasnom? De közben bennem volt az is, hogy muszáj, mert ha tényeg megkapom a szerepet, akkor mégiscsak kell hogy legyen egy átfogó képem Hunyadiról. Még akkor is, ha ez egy regénysorozat fikciós szálakkal, tény, hogy Mór arra törekedett a regényekben, hogy történelmileg alátámaszthatóak legyenek – ha nem is mindenhol, de a legtöbb esetben. Végül csak megadtam magam a könyvnek, szépen lassan beszippantott. Onnantól kezdve nem volt Netflix, nem volt sorozatnézés, hanem csak azokat olvastam, egyiket a másik után. Azért tetszett, mert nagyon szépen ki volt minden szálazva: ki volt bontva nem csak a Hunyadi, hanem a többi karakter története is. Például olyan szép és részletes a fiatal Hunyadi alakja, ahogy a szülei halála miatti sebzettségéből fakadóan elzüllik és nőzik, sokat iszik, nagyon csapodár életet élt… Szépen lassan tárult fel előttem, hogy egy nagyon komplex ember és egyéniség volt.
A szerep megszerzését követi egy eufória, de utána gondolom letisztul, hogy akkor ezt meg is kell csinálni, rajtad áll vagy bukik a sorozat. Tudtad egyáltalán, hogy mekkora volumenű produkcióról van szó?
Kérdeztem is magamtól, hogy miként fogom én ezt megcsinálni. Eleinte, amikor belenéztem a tükörbe, nem éreztem azt, hogy az a Hunyadi néz vissza rám, aki az én fejemben összeállt. Nagy nyomást helyeztem saját magamra, mert nem akartam, hogy miattam bukjon ez a sorozat… Azt hangoztatták már a castingon is, hogy ez egy olyan produkció lesz, amit még Magyarország nem látott. Nekem ezek csak ilyen szép szavak voltak, nem láttam magam előtt azt, hogy most ez mi is lesz pontosan, hanem hogy oké, ez egy lehetőség, amit meg kell csinálni. Nem esett le, hogy ebben milyen sok pénz van, és hogy ebből mit fognak kihozni. Amikor elkezdtem ezeket a regényeket olvasni, akkor még Vásárhelyen voltam. Ott még nem volt senki, aki azt mondja, hogy te vagy Hunyadi, hanem csak én pörgettem magam, hogy „fú, hogy elrontották a castingot, hogy fú, mekkorát fogok esni, ennek fele se tréfa”. És nyilván jöttek a projekciók, meg a negatív gondolatok, hogy úristen, itt mekkora baj lesz.
Szerencsére ezek a rossz gondolatok szépen lassan elszálltak az előkészületek megkezdésével. Gyöngyösi Máté kaszkadőrrel – aki szerintem egy nagyon-nagyon profi szakember, rendelkezik a megfelelő középkori harci tudással – nagyon az alapokkal kezdtük. Eleinte a kardot sem tudtam megfogni. Máté már első napokban mondta, hogy normális az, hogy nem látod át ezt az egészet, de színész vagy, meg fogod tudni csinálni. Szerencsére volt fél évem felkészülni. Mondták is, hogy ez most csak úgymond a fizikai felkészülés, ehhez kapcsolódnak majd a kamera előtti próbák, majd az idegen nyelvek gyakorlása. Szóval nagyon biztató volt a környezetem, plusz akkorra már ott voltak mellettem a rendezők és a producerek is, akik feldobták az önbizalmamat. Úgy kell elképzelni, hogy az első hónapokban tényleg a nulláról tornáztam fel magam Mátéval egy bizonyos szintre, amikor már magabiztos lehettem. Két-három hónap telt el, amíg már nem csak Mátéval, hanem a többi kaszkadőrrel is „összeeresztettek”. Egyik nap nyílik az ajtó, és látom, hogy bejön majdnem negyven másik kaszkadőr. Volt, aki nyilván nálam is fiatalabb – és amikor láttam, hogy hogyan fogják a fegyvereket, hogyan harcolnak, megütött, hogy amit eddig tanultam, az még mindig semmi – mert az, amit rajtuk látok, korántsem az, amit én csinálok. Ott, akkor megint összeestem kicsit. Aztán szépen, fokozatosan tanítottak a fiúk, emeltek magukkal. Elképesztő volt a támogatásuk, a figyelmük.
Naponta hány órát gyakoroltatok?
Napi 10-12 órát. Négy órával kezdtünk, ezalatt a fiúk felmérték, hogy mennyi a kapacitásom, mit bírok ki. Aztán feltolták hat órára – aztán nyolc, tíz, végül tizenkettő. Aztán lovakkal is elkezdünk dolgozni, de voltak olyan napok, hogy az első két óra csak szárazföldi gyakorlat, kardforgatás, miegymás; utána egy kis szünet, majd pattantunk fel a lovakra. Nekem volt egy kevés sportos múltam, saját testsúlyú edzéseket csináltam, volt már egyfajta fizikumom, így bírtam hát a strapát, sőt, kértem őket, hogy „gyerünk, még többet”, hogy tudjam a lehető legtöbbet kihozni magamból. Mindezek ellenére intenzív és megterhelő időszak volt.
Miután lejárt a fél év előkészület, volt bizalmam és hittem magamban, mert láttam kívülről a felvételeken azt, hogy miket csinálok, és hogy ha valami olyan volt, ami nem működött, vagy nem tetszett nekem, akkor mondták, hol korrigáljam. Ez nem zökkentett ki, hanem épp ellenkezőleg: könnyen tudtam idomulni, és meg tudtam csinálni azt, amit kérnek. Nagyon szépen, gördülékenyen ment a közös munka. És az egészben az volt a legszebb, hogy a forgatás előtt egy hónappal egy csatajelenetet dolgoztunk ki előre – azt, amelyik az ötödik epizódban van –, és azzal kezdtük az éles forgatást is. És tényleg egy hónapig azon dolgoztunk, hogy minden egyes kameraátállás a lehető legolajozattabban menjen. Ez a csatajelenet nekem egy akkora lendületet adott, hogy utána aztán már jöhetett minden.
Mit szóltál ahhoz a nagy stábhoz, ami a Hunyadi-szettben fogadott?
Nekem már az is fura volt, hogy elvittek a szettbe és haza is hoztak. Rengeteg ember nyüzsgött körülöttem, mindenki mindenben segített, szaladgáltak le-fel. Nyilván én ehhez nem voltam hozzászokva. A színházban is én voltam a barátságos színész, aki beszélget az emberekkel. Nem volt olyan, hogy én vagyok a főszereplő, akit nem lehet megszólítani, hanem szóba álltam mindenkivel. Az az első csatajelenet, amit említettem, Pátyon zajlott. Az első napokban máris 250 kaszkadőr, 150 lovas, 500 statiszta társaságában voltam, figyeltem azt, hogy úristen, ez az egész egy nagy gépezetnek a része – és ezek csak azok a személyek, akik a kamera előtt vannak. Emellett ott van maga a stáb: operatőrök, hangmérnökök, asszisztensek. Éreztem, hogy a körülöttem lévő emberek, a statiszták, mindenki engem néz, belémlát valamit – ez egyszerre volt félelmetes és nagyon jó. Ha bármikor is vágytam ekkora figyelemre – na, ott megkaptam.
Mikor kellett és mikor nem kellett a kaszkadőr segítsége? Voltak mutatványok, amiket te oldottál meg?
A felkészülés alatt egy adott ponton csatlakozott hozzánk egy lovas kaszkadőr, Kun Geri, mondták, hogy ő lesz az én dublőröm, és onnantól kezdve mindent, amit bepróbáltunk csatajeleneteknél, azt ő is párhuzamosan csinálta. Egyszer én, egyszer ő, azért, hogy ha én azt mondom, hogy nem szeretném ezt vagy azt csinálni, akkor azt ő fogja kivitelezni. Vagy ha veszélyes lenne, akkor szintén őt kell vegye a kamera. Rizikós dolgok ezek… meg is értem, hogy a legtöbb főszereplő a testdublőrét használja, mert a produkciónak is jobb, hogy ha a vezető színészük biztonságban van.
Milyen volt jelmezekbe bújni? Gondolom nem fémből készült a páncélod.
Ezek a páncélok, amik a sorozatban láthatók, nyilván nem fényből vannak, hanem valamilyen műanyag ötvözetből. Mondanám azt, hogy törésálló, mert tényleg eléggé nagy strapabírásuk van, de volt rá példa, hogy megrepedtek vagy eltörtek a páncélelemek. De még mielőtt ezekbe bújtam volna, a forgatás előtt megkértem a jelmezeseket, hogy hozzanak nekem egy eredeti páncélt is, csak azért, hogy vegyem fel, érezzek bele kicsit, tudjam megtapasztalni, milyen lehetett ezekben mozogni. A fegyverek is műanyagból voltak, de attól még el kellett játszani, hogy amikor megemeled a kardot, annak súlya van. Emlékszem, hogy az igazi páncél olyan 30 kilós lehetett és nagyon kényelmetlen, öt perc után már vágott mindenhol. A jelmezpáncélok ehhez képest 7-8 kilósak lehettek, tehát jóval könnyebbek, relatíve normálisan lehetett benne mozogni.
„Lehet, hogy ma leszúrod a törököt, de a kardodat csak hónapok múlva csúsztatod vissza a hüvelyébe” – Beszélgetés Mátray Lászlóval
A Véletlenül írtam egy könyvet színészével a film kolozsvári ősbemutatója után beszélgettünk az apaszerepről, a Hunyadiról, film és színház közti logisztikáról, és egyéb kihívásokról.
Ami megnehezítette az egészet az, hogy a páncél alatt ugyanúgy fel kellett öltözni, mint annak idején: alsó, rá nadrág, gambezon, láncing (ami nem fémből volt, hanem szintén műanyagból), de kellett sisak is – és csak ezután a páncél. Kábé 15-20 percig adták rám ezt a páncélt minden alkalommal. Ha forgatás ideje alatt jön rád a vécézhetnék, akkor baj van – reménykedtem is minden nap, hogy nem lesz baj. Ami ezen felül is megnehezítette a dolgot, az az, hogy amikor egy nap reggeltől estig ebben voltál – hol 40 fokos időjárásban, hol pedig esőgépek alatt –, akkor beleizzadtál vagy eláztál és a ruha megszívta magát, a nap végére háromszoros, négyszeres súly volt rajtad, és emlékszem, hogy volt olyan, hogy leszedték a páncélt, és a gambezont ketten fogták, mert csöpögött belőle a víz. Szóval valamelyest tudtam kapcsolódni ezekhez a helyzetekhez, de ha ott lett volna egy igazi középkori harcos, biztosan kiröhögött volna. Szerintem nem lennénk képesek hosszú távon hordani ezeket a fémpáncélokat. Pedig ők napokig, hetekig lóháton mentek így „öltözve”. El sem tudom képzelni, hogyan bírták.
A párbeszédes/drámai jelenetek sem lehettek mindig könnyűek: négy rendezővel dolgoztál, nem sorrendben vettétek a jeleneteket… Volt tered kibontakozni? Visszanézhetted magad? Kérhettél második vagy sokadik felvételt?
A rendezők küzül Nagypál Orsinak volt az a szokása, hogy nem engedte, hogy megnézzem magam. Azt mondta, hogy olyankor a színész elkezdi kritizálni magát. Meg kellett bíznom benne – és én bíztam is, hogy oké, te látod, te vagy kívül, ha neked valami nem tetszik, akkor biztosan mondod. Csak nyilván nekem ez megnehezítette a dolgom, mert néha rengeteg instrukciót kaptam. Sok esetben viszont szabad kezet kaptam, sőt nem csak tőle, hanem bármelyik rendezőtől, amikor azt éltem meg, hogy jó, de ennél tudok jobbat is – kértem hogy ezt meg azt hadd formáljam még, mert most jöttem rá, hogyan lesz jobb. Nyilván minden napnak megvolt a kerete, de nem érzékeltették velünk, hogy rohanni kell. Hogyha éppenséggel tényleg azt látták, hogy a színész nincs megelégedve azzal, amit csinál, akkor megadták a lehetőséget annak, hogy oké, gyere, van még pár próbálkozásod. Ilyen értelemben bizalmat kaptunk tőlük, és bizalmat adtunk mi is nekik. Volt olyan, hogy egyik reggel vettük fel a 9. epizódnak a nemtudomhányadik jelenetét, utána következett a 6. epizód másik része, majd a 8. epizódhoz forgattunk, és este pedig egy első epizódos részt. Ilyenkor néha nem értettem, hogyan lehet így ugrálni. Az elején volt emiatt frusztráció meg szorongás, de aztán megértettem, hogy ott vannak a rendezők, akik tudják, hogy mit akarnak, hogyan akarják megmutatni Hunyadit, és hogy segítenek nekem. És onnantól színészként már tényleg csak játszani kellett.
A nyelvkavalkáddal hogy boldogultál?
Az előkészületek alatt az idegen nyelvekkel is foglalkoztunk. Nekem az olasz volt a prioritás, mivel a harmadik epizód Milánóban játszódik, arra több időt meg hangsúlyt fektettünk, de minden idegen nyelvhez rendelkezésünkre állt egy coach, aki segített. De az olasznál én úgy voltam, hogy mivel akkor még volt időm, hadd menjünk bele mélyebben: nézzük meg nyelvtanilag is, hasonlít ugyebár a románhoz, ezért jól tudok haladni vele. Nyilván nem sajátítottam el az olasz nyelvet teljesen, viszont igyekeztem és igyekeztünk a saját megszólalásainkat bemagolni, majd onnantól kezdve dolgozni a hiteles kiejtésen. A forgatáson, amikor ezekre sor került – nem csak az olaszra, hanem szerbre, csehre, miegymásra –, akkor is ott volt a coach, aki hatvanadszorra is elmondta, hogyan kell kiejteni. Amikor tudtam, hogy lesz egy olasz jelenetem, már két héttel azelőtt gyakoroltam a szöveget, mert az első szöveges forgatásom nagyon kibillentett, hiszen rögtön a második jelenetemben csehül kellett beszélnem. Az nagyon rossz volt, mert nem tudtam visszanézni, visszahallgatni magam, ezért nagyon-nagyon izgatott voltam, főleg úgy, hogy ráadásul megtanultam azt a fránya szöveget, de egyszerűen nem jutott eszembe! Mindez úgy, hogy egy cseh színész állt velem szemben. Akkor fogadtam meg, hogy napokkal előtte jól felkészülök az idegen nyelvű jelenetekre.
Nem félsz attól, hogy ez a szerep gúzsba fog kötni? Innentől kezdve bárhová mész, te leszel Hunyadi...
Félelem nincs bennem emiatt, mert azt látom, hogy az emberek ígyis, úgyis abba fognak bekötni, amibe akarnak. Szinte biztos vagyok abban, hogy részben „rámég” ez a szerep. Most voltam Erdélyben közönségtalálkozókon, látom azt, hogy senki sem Gellértet látja, hanem Hunyadit. Ott már meg is jelent ez az kép. Az, hogy ez meddig fog így maradni – hát lehet, hogy örökre. De remélem, hogy lehetőségeket is hoz, új kapukat nyit meg, és ezáltal belekerülhetek más produkciókba, más karakterekbe, amelyek majd hátha felülírják Hunyadit. Szász Attila mondta nekem, miután befejeztük a forgatást, hogy igazából az én nagy feladatom ezután jön, mert ha kapok egy újabb szerepet, azt úgy kell megvalósítanom, hogy ne azt mondják, hogy „na, itt is Hunyadit hozza”. Szóval ez nekem is kihívás.
