Az ókori Róma történelmét már nagyon sokan nagyon sokféle módon feldolgozták: a szépirodalomtól, a képzőművészeten, a színházon és persze a mozivásznon át, egészen a számítógépes játékokig lépten-nyomon ezzel az idealizált jelenséggel, a Róma nevű metropolisszal találkozunk. Ezek után jogosan kérdezhetjük, hogy tud egyáltalán újat nyújtani egy szintén Rómában játszódó, Róma történelmét felelevenítő, a római szokásokat és hitvilágot bemutató kosztümös történelmi sorozat? És nagy meglepetésünkre, ha figyelmesen végigkísérjük az egyszerűen csak Rómának (Rome) titulált sorozat két évadjának részeit, a kérdésre határozott igennel válaszolhatunk.

Az HBO és a BBC közös produkciójának első évadja a gall háborúk végétől Iulius Caesar meggyilkolásáig terjedő időszakot öleli fel, míg a második évad a diktátor halála utáni politikai viszályokat mutatja be, mindezt nagyon is nézhető és emészthető módon. A Róma egyik különlegessége, hogy végre valahára nem csak egy idilli, mindenhol aranytól és bíbortól ragyogó birodalmat látunk. Realisztikus képet kapunk a háborúktól megrázott, a gazdagságot és a fényűzést csak emlékeiben őrző városról éppúgy, mint a császárság aranykorszakáról, a hangsúlyt kivételesen a hanyatlásra fektetve. Koszos, szűk utcákkal, koldusokkal, prostituáltakkal és a kenyerükért akár gyilkosságra vetemedő alja nép hiteles megrajzolásával lepi meg a nézőt a film.

Ez egy olyan Róma, amilyent még soha nem láttunk. Azért tud ennyire újszerű lenni, mert a karaktereknek tulajdonított fontosság szintén nem a várt. A rendező nem Caesart, nem Brutust (Tobias Menzies), nem Marcus Antoniust (James Purefoy) és nem is Cleopatrát (Lynsdey Marshal) bízza meg a főszerep feladatával, hanem két fiktív hőst talál ki erre a megbizatásra: Lucius Vorenust (Kevin McKidd) és Titus Pullot (Ray Stevenson). E két katona viszontagságai, barátsága és a két évad során kibontakozó családtörténete által betekintést nyerhetünk a Caesar-kori Róma alsóbb társadalmi rétegeinek mindennapjaiba is. Előtérben, a történelmi hűség jegyében, természetesen a politikai élet, a háborúk, a gazdasági problémák, a korrupció áll, de mindez a két katona szemszögéből bemutatva. Ez a nézőpont pedig meglepően objektív. Noha mindketten Caesar XIII. légiójában harcoltak a gallok elleni háborúban, amelynek lezárása után is az ő szolgálatában maradnak, mégsem elvakult imádat jellemzi a diktátor iránti viszonyulásukat. Hűséget fogadtak ugyan neki, amelyet nem is szándékoznak feladni, azonban adott esetben bírálják Caesar döntéseit.

Az időnkénti bírálatok ellenére a sorozat mégis egyértelműen Caesar „pártját” képviseli, amelyet a karakterek megformálása által érzékeltet. Pompeius (Kenneth Cranham), Brutus és Cicero (David Bamber) tábora ellenszenves, gonosz, erkölcstelen figurákat vonultat fel, míg Caesar és Marcus Antonius mellett pozitív, szeretetre méltó embereket találunk. A karakterek többsége, Octaviát (Kerry Condon) és Atiát (Polly Walker) kivéve, egyértelműen besorolható a pozitív vagy negatív szereplők kategóriájába. Octavia ártatlan, naiv, és épp ezért gyenge és kihasználható. Atia pedig épp lányának ellentéte: ravasz, számító, és kissé machiavellista, hiszen bárkit eltipor, aki akadályozni próbálja céljai elérésében. Gyakran az ő hibáik miatt jutnak a politikusok visszafordíthatatlan döntéshelyzetbe. A szereplők ilyen jellegű kettéosztása a Caesar melletti állásfoglalást jelenti. Ez a döntés persze érthető, hiszen az, hogy Caesar zsarnok volt vagy sem, vitatható. Önimádata és hatalomvágya kissé valóban átlépte a természetes határokat, politikai döntései azonban megalapozottak, racionálisak voltak, és mindenek előtt Róma felvirágoztatásának céljával születtek. Ugyanakkor nem kegyetlen, ellenfeleinek könnyen megbocsát, hű elveihez, és bármilyen körülmények között azt tartja szem előtt, ami Róma fejlődése szempontjából előnyös.

Minden politikai rendszerben van azonban ellenzék, amely előbb-utóbb érvényesíteni akarja álláspontját. Ezen a ponton a sorozat cselekménye kissé lágyabbá válik, hiszen Caesar meggyilkolásának ötlete otthagyott szeretőjében, Serviliában (Lindsay Duncan) fogalmazódik meg. Így az elkövetkezendő súlyos politikai probléma egy szerelmi csalódott bosszújából indul ki. A női bosszú pedig, akárhonnan is közelítjük meg a problémát, kicsinyes és nevetséges ok egy diktátor meggyilkolására. Ezt a kockázatot vállalva, a rendezőnek sikerült Serviliának és, az egyre csak szövődő cselekményszálak által, Atiának és Octaviának is fontos szerepet tulajdonítania. A nők előtérbe kerülése pedig kulcsfontosságú a cselekményszövés és nem utolsó sorban a nézők meghódítása szempontjából, hiszen pusztán a háború, a kardcsörömpölés és a vér valószínűleg csak férfinézőket csalogatna a képernyők elé. Azáltal, hogy a nők bizonyos szinten a cselekmény mozgatórugójává válnak, már nem a száraz történelemmel állunk szemben, hanem a nézők számára általában fogyaszthatóbb intrikával, bosszúval, árulással.

A női bosszú és a politikai összeesküvés együttese mozgalmas, fordulatokkal teli cselekményt szül, amely a sorozat fontos előnye a dokumentumfilmekkel szemben. Természetesen számos hátránya is van, hiszen a történelmi hűségre való törekvés ellenére, a teljesség igénye nélkül készül, így nincs dokumentum értéke. De nem is ez az elsődleges célja; sokkal inkább az, hogy fikcióval fűszerezve, látványosan mutasson be egy olyan korszakot, amely a legtöbb ember számára többé-kevésbé ismert; hogy testet öltsenek a könyvek lapjairól ránk tekintő nagy nevek, és ne csak olvassuk, hanem lássuk is a hírhedt csatákat, a szenátus gyűléseit, vagy akár a katonák hétköznapjait. És kitűzött célját eléri a film, noha a második évadban veszít mozgalmasságából. A legnagyobb fordulatra, Caesar halálára sor került, így a második évad epizódjai kevés újat nyújthatnak a néző számára. Azonban továbbra is élvezhetjük a politikai élet kisebb-nagyobb csínyjeit, összeesküvéseit, és gyönyörködhetünk az arisztokrácia szebbnél szebb ruháiban, az esti partikban és a néha felbukkanó ókori színházban.

A Róma a filmtörténet legdrágább sorozata, így ennek megfelelően a szereplők gyönyörű, korhű, társadalmi rangnak és mindig az alkalomnak megfelelő jelmezeket viselnek (a sorozathoz több, mint négyezer jelmez készült, már csak az első három epizódhoz kétezer-ötszáz jelmezre volt szükség); a cselekmény helyszíne, díszletei (díszlettervező: Joseph Bennett) szintén hitelesek. A sorozatot Rómában forgatták, többek között a legendás stúdióban, a Cinecittában. A Fórumon játszódó jelenetekhez megépítették az eredeti Forum Romanum másolatát. A templomok, házak, épületek színét, díszítését pedig a Pompeii, Herculaneum és Ostia romjainál talált eredeti minták alapján készítették. A megépített Róma falain mitológiai figurákat, állatokat, katonákat, harci szekereket, csatajeleneteket és fallikus motívumokat ábrázoló rajzok egyaránt láthatunk. Ezek már a film kezdésekor figyelmeztetnek, hogy belekóstólunk majd az ókori rómaiak számára oly fontos mítoszokba, de fogunk látni vért is kellő mennyiségben.

És a jelzések nem csalnak. Végre megérthetjük, hogyan egyeztethető össze az istenek imádata, a rómaiak rendíthetetlen hite a sok, néha egyáltalán nem megalapozott gyilkossággal, az orgiákkal, a vérfertőzéssel és a kegyetlen bosszúval. Az epizódok során láthatjuk, hogy az, ami a keresztény kultúrában elfogadhatatlan, az ókori római kultúrában természetes, vagy épp csak az erkölcsi rendszer enyhén megróható sértését jelenti. Minden ókori római számára életénél is fontosabbak az elvei, azonban ennek ellenére is, bizonyos szempontokból, a 21. századi néző számára morálisan zülött társadalomnak tűnhet Caesar, majd később Augustus népe. Az előre jelzett nagy mennyiségű harc és vér sem marad el, de ezt pozitívumként kell elkönyvelnünk, hiszen a sorozat legerősebb pontját épp ezek látványossága jelenti. A csatajeleneteknél korhű harci technikát, küzdőmódot alkalmaztak, így a Marcus Antonius és Brutus között zajló csatában megfigyelhető a két hadsereg Római Falnak nevezett felállása is. A Gladiátor csatajeleneteinek monumentalitását természetesen ez a sorozat sem múlja fölül, de nem is várjuk el tőle, hiszen kevesebb pénzből, kevesebb statisztával készült, és nem utolsó sorban képernyőre, nem mozivászonra.

Agresszivitás szempontjából azonban már nem marad le a Róma sem. A gallok elleni háborúból hazatért katonák már egy kedves szó kimondására, egy simogatásra sem képesek. Újra meg kell tanulniuk, hogy nem mindenki ellenség, és nem szabad gyilkoló gépezetként létezniük többé; újra meg kell tanulniuk szeretni. Meglepő viszont, hogy a gyilkolás, a mélyről fakadó erőszak és agresszió nem csak a harctéren és nem csak a katonákban van jelen, hanem a civil emberek, akár a nők és gyerekek hétköznapjaiban is. A sorozatos háborúk következtében a kegyetlenség beépült már a rómaiak tudatába és lelkébe, ösztönné vált. Ahogy azonban Lucius Vorenus példája is igazolja, aki okul feleségével, Niobevel (Indira Varma) szemben elkövetett hibáiból, és hallgat Titus Pullo értő tanácsaira, egészen soha, de bizonyos mértékig ki lehet irtani a szokássá vált erőszakot.

A sorozat elsősorban szórakoztató és információközlő jellegű, de némi didaktikai hatással is lehet a nézőre, mivel kis mértékben ugyan, de a szeretetről és a barátságról is szól. Épp ilyen jellegű sokoldalúsága révén nyerhet meg a sorozat magának sok nézőt, hiszen mindenki találhat benne valamit, ami érdekes, ami szép, ami megrázó, ami fontos számára, ami hatással lehet rá. Ha pedig egyszer hatással volt rá, biztosan megnézi a sorozat összes epizódját. A Róma egyik nagyon fontos hatáskeltő eszköze a zene, amely Jeff Beal nevét jegyzi. Hangulatfokozó hatása mellett, fontos a változatossága; a történéseknek megfelelően néhol agresszívebb, néhol pedig lágyabb, azonban minden esetben érzéseket, hangulatot kényszerít ki a nézőből.

A Róma a már közhelyekké vált legendás caesari mondatokat illetően is más, mint bármelyik hasonló tematikájú film, hiszen mellőzi ezeket. Nem hangzik el sem „A kocka el van vetve” bölcsesség, sem a „Te is fiam, Brutus!” végszó. És azt hiszem sokan osztják véleményem, mely szerint jobb így. Határozottan jobb így, mert ezeket a hangzatos mondatokat sajnos nevettető, ripacskodó patetizmus nélkül aligha el tudná valaki mondani. Így a rendező úgy dönt, hogy Caesar inkább csendben hal meg, nem mond semmit Brutusnak, mert úgy is értelmetlen lenne. Mindenképp folytatódik a harc Rómában.