A 2002-ben induló, immár negyedik évadját taposó sorozat be tudja hálózni az egyszeri nézőt is. Úgy éri ezt el, hogy pusztán néhány szabályt hagy érintetlenül az amerikai tévésorozatok rendszeréből, a többi konvenciót pedig kíméletlenül megszegi.

Amióta beszélhetünk tévés sorozatokról, meglehetősen megszilárdult egy adott konvenció, amelynek mentén ezeket a sorozatokat elkészítették, hogy a biztos recept szerint learassák a babérokat. Csak az elmúlt években került sor arra, hogy ez a tendencia fordulatot vegyen, és egyre több olyan sorozat lépett színre, amelyek nem tartják be a klasszikus sémákat. Ennek az „új hullámnak” a tagja a Drót (The Wire) is, ami a rendőrsztorik kategóriájában alakít nagyot úgy, hogy megjelenése óta számtalan díjat besöpört.

Alapok

A sorozat szellemi atyja az a David Simon, aki több, mint egy évtizedet töltött oknyomozó riporterként Baltimore-ban, ez idő alatt nyomozókkal járta a várost, amelyben Amerika-szerte legmagasabb az adott főre jutó emberölési arány. Ez a háttér több könyv megírására is sarkallta, közben már egy hatepizódos minisorozatot producerként is jegyzett A sarok (The Corner, 2000) címmel. A Drót producere is ő, a sorozat történeteit pedig társulva írja azzal az Edward Burnsszel, aki most már visszavonult nyomozója volt baltimore-i rendőrségnek. Erről a tőről fakad a Drót realizmusa, ami felülmúl minden korábbi hasonszőrű sorozatot, és messzemenően hitelesebbé is teszi azokkal szemben. Ez a realizmusra való igény érződik az elképzelésben, és folyamatosan visszaköszön úgy a történetvezetésben, mint a karakterek ábrázolásában vagy a különféle filmes technikák alkalmazásában.

Baltimore, a véráztatta város

Minden évad 12–13 epizódot számlál, ezek reklámmentesen egy óra hosszúságúak. Azért lehetséges ez, mivel a sorozat a HBO tulajdonában áll, ahol reklámok nélküli órát tudnak biztosítani a sorozat alkotóinak. Egy másik pozitív vonása a HBO-s sorozatoknak, és egyértelműen reflektál a HBO „filozófiájára”, hogy az alkotók kevésbé vannak megkötve, már ami a történetet és a sorozatban használt nyelvezetet jelenti, kevésbé cenzúrázzák alkotásaikat. Így történhetett meg az, hogy David Simon és Ed Burns teljes mértékben autentikusan mutathatta be a baltimore-i „hazai pályát”, anélkül, hogy a reklámok fragmentálttá tették volna a történetet. Sokszor káromkodnak tehát a filmben, és kevesebb a hősieskedés is, mint amihez hozzászoktatták a szemünket, mert mindenből pontosan annyit láthatunk, amennyit a valósághoz való hűség megkíván.

A realizmus további következménye az is, hogy nem egy-két embert láthatunk a fókuszban a játékidő alatt, hanem sokkal többet, egy évad alatt akár húsz-huszonöt ember hátterét és motivációs környezetét is megismerhetjük, a főszereplő pedig már csak annyiban marad főszereplő, hogy az ő nevét láthatja a közönség elsőként a főcímzene alatt. Apropó, főcímzene. A négy évadban ugyanaz a dal maradt a főcímzene, pusztán a a feldolgozását és az előadóját fazonírozták az adott évad hangulatához. Ez az egyetlen zene a sorozatban, amelyik nem diegetikus, vagyis nem hallatszik valóságosan a megfelelő közegben. Az összes többi pedig lokálok, bárok, autórádiók muzsikája, ez is jelentős mértékben járul hozzá a sorozat realizmusához.

Az első évad fősodra egy baltimore-i drogdíler banda feltérképezését és felszámolását mutatja be, a második évad a kikötői dokkmunkások révén az amerikai munkásosztályról készít pontos természetrajzot, a harmadik évad továbbra is a drogmaffia világával foglalkozik, azonban a felsőbb politikai körök panamázásaiba is belátást enged, mígnem a jelen évadban futó negyedik széria az amerikai iskolarendszer fonákságaival foglalkozik. Már ebből a felsorolásból is kitetszik, hogy az alkotók széles keresztmetszeket készítettek, készítenek az évadok folyamán azzal a technikával, hogy az epizódok, de még az évadok sem képeznek különálló egységeket, hanem egyetlen hömpölygő folyam részei. Így derül ki, hogy még az a nyolc-tíz főből álló nyomozói egység, amelynek elsőszámú feladata a drogkereskedelem megfékezése Baltimore utcáin, sincsen teljesen összhangban, amint egy hagyományos ábrázolásmódban ez elképzelhető lenne. Többször vitáznak apróságokon, egymás gyengeségeit többször kijátsszák, ugyanakkor jókat is röhögnek, ha valamelyikük éppen kilóg a sorból. Ezen túlmenően, ez a csoport sem élvez különleges bánásmódot a baltimore-i rendőrfőkapitányság szemében. Sokszor ütköznek ellenirányú érdekekbe a főnökeik részéről, akiket tényleg csak évvégi lezárt ügyek száma és százalékok érdekelnek, hiszen nekik is megvannak a feletteseik, akik alkalmasint kirúghatják őket, amennyiben nem teljesítenek megfelelően.

A fentebb említett dolgok miatt van az, hogy bár a klasszikus ábrázolásmódban a fókuszban levő nyomozócsoport munkája tökéletesen zajlik, a Drótban korántsincs így, néha hosszabb ideig mutatnak be egy köztelefon lehallgatását jogilag megalapozó kérvény megírását, mint magát a lehallgatást.

Sokszoros perspektívából

A sorozat további újítása az, hogy folyamatosan több szempontból mutatja be az eseményeket, anékül, hogy ez a nézői megértés róvására történne. Tehát az eseményeket kronologikus sorrendben mutatják be, de a folyamatos érdekellentétek miatt nagyon sokszor kompromisszumos megoldások születnek. A meglevő helyzetet tovább bonyolítja, hogy nemcsak a rendőrök vonaláról kapunk rálátást a történetre, de az aktuális opponens banda, bandák perspektíváinak bemutatására legalább ugyanannyi időt szánnak. Az első évadban így kerül a drogmaffia hálózata is bemutatásra, a vezetők és dílerek kapcsolatrendszerét is lefestik, egészen az egyéni motivációk szintjéig eljutva.

Így megszűnnek azok a konvencionális kategóriák, amelyben a rendőrök képviselik a jó és igaz oldalt, a felszámolásra ítéltetett banda pedig az egyértelmű rosszat. Inkább az derül ki, hogy még a legjobb zsarunak sem a „szolgálunk es védünk” szlogen a legfőbb mozgatórugója, hanem az, hogy bebizonyítsa, hogy okosabb, mint az üldözött ellenfele. Hasonlóképpen, a bűnöző felet nem mindig az a motiváció hajtja, hogy ártson másoknak vagy profitábilissá tegye az üzletét, mert megtörténhet az is, hogy kényszerítették erre, vagy egyszerűen egész életük alatt nem láttak más társadalmi, lemásolható mintát, annyira bele vannak ágyazva a bűnöző közegbe. A sorozat minden szereplőjének vannak pozitív és negatív tulajdonságaik vegyesen, a sorozat előrehaladtával pedig egy-egy szereplő megítélése mind komplexebbé válik.

Egy évad úgy épül fel tehát, mintha egyetlen hosszú film lenne, a sok szereplő miatt egyszerre öt-hat történet is futhat párhuzamosan, amik folyamatosan összefonódnak, úgyhogy nagyon nehézzé teszik azon nézők dolgát, akik néhány epizódra kapcsolódnának be a sorozat nézésébe. Folyamatos figyelem szükségeltetik ahhoz, hogy a mozaikdarabkákat, amiket az egyes jelenetek szolgálnak, találtani lehessen, hogy végül kezünkben lehessen a teljes történet. Azonban azt is fontos megjegyezni, hogy minden jelenet annyi és csak annyi információt szolgáltat, amennyi a megértéshez szükséges, tehát ezeket a mozaikdarabokat probléma nélkül össze lehet egyeztetni, ha figyelmesen nézzük, nem marad lefedetlen vagy homályos terület.

A széle és a hossza

Fontos azonban tudni, hogy ez a keresztmetszet, amelyet bemutatnak nem vertikális keresztmetszet (nem az idővel változó), hanem horizontális, tehát térben kiterjedő, úgyhogy az első látásra bonyolultnak tűnő cselekmény- és karakterábrázolás nem valamiféle filmes technikának köszönhetően válik bonyolulttá, hanem azért, mert az életet képezi le a maga sokszínűségében. Hogy a leképezés minnél pontosabb legyen, arról az gondoskodik, hogy a filmek során még nem elhasználódott, de rutinos szereplőgárda mellé rengeteg amatőrt is alkalmaztak, sőt, akadnak olyanok, akik saját magukat játsszák és még néhány régebben bűnöző is, akik időközben jó útra tértek. Ilyen színészgárdán keresztül kerül bemutatásra a rendőrbrigád, akik közül van, aki legalább annyi időt fordít arra, hogy rendbehozza kapcsolatát feleségével, mint magára a drogos akcióra, van, aki esténként annyira részegre issza magát, hogy másnap szinte elhányja magát a közvetlen felettese előtt, de akad olyan is, akit csak az motivál, hogy mihamarabb hadnagy legyen, és ebben pedig az sem akadályozza meg, hogy társai rendre rajta röhögnek, ha valami idétlenséget csinál. Amúgy a sorozatban nem csak hasonló helyzetekben nevetnek, a Wire védjegyévé vált az idő folyamán a zsaruk akasztófahumora, amivel szinte a legkínosabb és legnehezebb szituációkban is képesek egymást megmosolyogtatni.

Ha górcső alá vennénk a sorozatot, hogy túlzást keressünk benne, akkor az legfennebb a politikailag korrektség lehet. Fehérek és fekák száma már-már túlságosan is egyenlő, a baltimore-i környezet hihetetlen mértékben alkalmas arra, hogy bemutassa, két különböző bőrszínű ember hogyan tud jól meglenni egymás mellett, sőt, néhány mulatt és mesztic figura is van a sorozatban. Ugyanezen elv alapján kerülhetett a sorozatba a leszbikus nyomozónő, aki a későbbi évadok során rájön, hogy bár jól érzi magát a kapcsolatban, azért gyereket még nem szeretne, hiszen az túlságosan lekötné, valamint a homokos rabló, aki azzal keresi kenyerét, hogy amikor pénzre van szüksége, kirabolja a drogdílereket, és akkor kezd leszámolási hadműveletbe a legkiterjedtebb drogdílercsalád ellen, amikor azok megölik a barátját.

A hátterek és karakterek ilyen mértékű és mélységében való ábrázolása után azt hihetnénk, hogy a Drótnak nincsen sok köze a klasszikus filmekhez és sorozatokhoz, pedig, ha egy kicsit alaposabban megvizsgáljuk, akkor kiderül, hogy a dramaturgiája pontosan egyezik azokéval, csak éppen nem másfél órában zajlik le a cselekmény, hanem tizenkettőben. Az összes évadra jellemző, hogy a részek első harmadában az expozíció foglal helyet, amiben az aktuális környezet kerül bemutatásra, legyenek az a drogbandák által uralt utcák és sarkok vagy a kikötő, ahol a dokkmunkások szinte teljes élete zajlik. Ugyanezekben a részekben ismerjük meg szinte az összes figurát, akik a kurrens cselekmény oroszlánrészét generálják. A második harmad már a bonyodalom kifejtésével foglalkozik főképp, itt azokat az eseményeket mutatják be, amik egyértelműen sodorják az eseményeket az egyáltalán nem megnyugtató végkifejlet felé. A harmadik egység viszont már ennek a végkifejletnek a tárgyalásával foglalkozik leginkább, aminek a csúcspontja után – az évad utolsó epizódjában – minden fontosabb szereplővelkapcsolatban közölnek néhány utalást, hogy hogyan fog folytatódni a sorsuk. Ez a hármas szerkesztési mód teljes mértékben megfelel a hollywoodi szabványnak, azonban a rengeteg újítás miatt nehezen lehet észrevenni a Drót receptjének azon komponenseit, amit változtatás nélkül emeltek át a jól bejáratott sorozatokból.

A történet síkján maradva kijelenthető, hogy a valósághű ábrázolást segíti az a tény is, hogy a különleges nyomozói egység, amelynek munkájára leginkább fókuszálnak a rendőrség soraiból, egyetlen akciót sem tudnak teljes egészében felgöngyölíteni. Minden évad végén egy-két szál vagy ember kicsúszik a kezeik közül, egyrészt azért, mert az ügy közben annyira szövevényessé válik, hogy ők maguk sem látják át minden rétegét, másrészt pedig azért, mert nem tudnak elégséges vádalapot felhozni egyes bűnözők ellen, annak ellenére, hogy érzik, ők az elkövetők. A készítők a sorozat ezen tulajdonságával is felülírták a korábbi íratlan szabályait az akciósorozatoknak, amelyekben minden egyes ügy végére teljesen lezártnak tekinthető az akció.

A Drót – amely nevét egyébként amiatt kapta, hogy a rendőri egység legfőbb fegyvere a nyomozások előrehaladásában éppen a lehallgatás – túlmutat azon a szinten, hogy apró részleteiben készítse el a környezetrajzot és a karakterek ábrázolását. Úgy éri el ezt, hogy a bemutatás módjával már értékeli is a bemutatottat. Így megállapíthatjuk, hogy a karaktereket, cselekedeteiktől részben függetlenítve, egyfajta humanitárius szellemben mutatják be, míg a rendszereknek, amelyekben ezek a figurák szerepet vállalnak, mind cinikus, néhány esetben szarkasztikus a megközelítésük. A rendőrség, a különféle drogbandák, politikai klikkek mind úgy kerülnek bemutatásra, mint olyan rendszerek, amik összehasonlíthatók egymással, még ha funkcióik teljesen el is térnek egymástól, és abban egyeznek meg, hogy képesek elárulni bármelyik tagjukat, ha a körülmények úgy kívánják, még abban az esetben is, ha az illető már teljesen elfogadta, hogy annak a rendszernek a része.

A sorozat értékeit mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy olyan rendezőket sikerült meggyőzni több epizód dirigálásával, mint Agnieszka Holland vagy Milcho Manchevski. Ezt a magas színvonalat sem lehet azonban tartani túl hosszan, a producer David Simonék már nyilatkoztak is ilyen ügyben, hogy az ötödik széria lesz az utolsó, azután leteszik a pennát. Hiába, na, tudják ők is pontosan, hogy hány rend bőrt lehet lehúzni egyetlen lóról.