Egy meghatározó regénysorozat már nagyon várt tévés adaptációja: egy történet, ahol olyan kis semmiségekkel foglalkoznak, mint pl. a vallás autoritása, az eredendő bűn, párhuzamos világok, valamint a lélek és a felnőtté válás. Persze vannak benne beszélő, páncélos jegesmedvék, mi sem természetesebb ennél.
Philip Pullman trilógiája abban az időben született, amikor a Harry Potter-sorozat épp kezdett hatalmas lelkesedéssel seprűháton elrugaszkodni. Egész pontosan két év választotta el a kettőt egymástól, a Northern Lights (Északi fény, amerikai kiadásban The Golden Compass / Arany iránytű) megelőzte a sebhelyes homlokú kis harcost. Valójában nem is becsületes dolog egymásnak ugrasztani a két művet, hacsak figyelembe nem vesszük, hogy a megjelenésük időpontjának véletlen egybeesése egyszerre volt kedvező és negatív hatással a Pullman-féle történetre (miközben a Harry Pottert nyilván semmilyen szinten nem érintette). Kedvező volt a könyvsorozat számára, mert az, aki épp befejezte a menő varázslófiús világot, az sóvárgott valami hasonló után és nagy valószínűséggel a kezébe került Az Úr sötét anyagai-trilógia. Ez így nagyon jó is volt, egy egész generáció ismerhette meg Lyra Belacquá-t, a párhuzamos valóságokban utazó hősünket és Willt, aki az olvasó valóságából származik. (Habár sokak szerint Pullman trilógiája messze összetettebb és kidolgozottabb, mint a Rowlingé, mégis valamiért előbbinek kellett utaznia utóbbi hype-ján.)
Ami viszont nagyon blődre sikeredett, az a 2007-es Az arany iránytű című film, ami annyira gerinctelenül utazott az ifjúsági regények rögeszméjén, hogy folytatást sem kapott (nem mintha érdemelt volna), így a könyveket nem ismerő néző egy történeti egésznek a szomorú árnyékmorzsáját láthatta csak, ami csak részben dolgozta fel az első regényt. Csupán 12 évnek kellett eltelnie, hogy valahol, valakik kollektíven felébredjenek, és létrehozzák azt Az Úr sötét anyagai-filmet – igaz, sorozat formájában –, amit a néző igenis megérdemel. Így érkezünk meg a 2019-es HBO/BBC-féle adaptációhoz, ami végre nagyon sok jó lépést tett egy minőségi termék létrehozásához.
A néző hirtelen egy olyan világban találja magát, ahol az emberek dæmonként (daimónként) láthatják saját lelküket (állat formájában), társaloghatnak velük és nagyon rossz dolgok történnek, ha például az ember daimónját kínozzák. Egy kislány és egy kisfiú (az említett Lyra és Will) felnőtté válása követhető végig egyébként; van valami furcsa Por, amiről mindenki beszél – és nagyon sok párhuzamos világ. Viszont az első évad (ami gyakorlatilag az első regényt dolgozza fel), inkább csak megalapozó jelleggel működik, kijavítva az előző feldolgozás elfuserált, plasztik hozzáállását (nem mintha ez lenne a dolga, de szerencsére nem esik ugyanabba a csapdába).
Lyra karaktere (Dafne Keen) végre teljes egészében ki van dolgozva, már nem csak egy szédelgő szempár, akivel jó és rossz dolgok történnek. Ez részben azért lehetséges, mert az alkotók, ahol kell, akár szinte szó szerint követik a regény fordulópontjait és karakterjellemzését, máshol viszony hamarabb hoznak be fontos pillanatokat. Ez azért fontos, mert ha nyolc epizódon át semmit nem értenénk a történetből és abból, hogy hová halad, elég hamar megunnánk: vékony a jég egy regény sejtetései és csendes heuréka-pillanatai, valamint egy sorozat „egyet pislogsz és észre sem veszed”-üzenetei között. Philip Pullman viszont végig részt vett a sorozat létrehozásában így megmaradt az egész esszenciája, ami sokkal komplexebb a megszokott hasonló típusú történetekénél. Fellelhetőek például izgalmas kérdések a fizikáról (melyek persze jelen helyzetben már-már alkímiába torkollnak); végigköveti a történetet a vallásosság megkérdőjelezése, a tekintély kérdőre vonása és az örök dilemma: mit is jelent a közjó és mit képes az egyén/intézmény feláldozni annak érdekében. A párhuzamos világok jelenléte egy izgalmas jövőképet húz az első epizódokra, és a nagyon angolos hangulat sejteti a hasonlóságokat a néző világa és a karakterek univerzuma között. Végig érezhető, hogy a regényekhez hasonlatosan valami nagy felé épít a történet, tehát sikerült átültetni a borzalmak mögötti titkok és a nagyobb erők harcának jelenlétét.
Habár vannak nyilvánvalóan pozitív vonásokkal felvértezett karakterek és negatívak egyaránt, a főszereplők (legalábbis a felnőttek) közül kimagasló személyiség Mrs. Coulter (Ruth Wilson), akiben minden jelen van a szociopatán át a törekvő karrieristáig, megízesítve egy kis anyai megbánással. Lord Asrieltől (James McAvoy) ne várjunk túl sokat: habár valóban hatalmas szerepet kapott az előzetesekben, ez inkább James McAvoy húzóerejének volt köszönhető. Semmi gond nincs alapvetően a megformált tudós lorddal, csupán fontos tudnivaló, hogy a történet központi mágneses magja szerencsére Lyra és Will, így sok butusnak számító döntést meg lehet bocsátani a gyermeki agy fejletlenségének köszönhetően.
Az Úr sötét anyagai a Milton Elveszett paradicsomának egy soráról kapta elnevezését, és van annyira grandiózus, hogy meg is érdemelje ezt. Az alkotó- és producergárdát elnézve (Jamie Childs, William McGregor, Otto Bathurst, Tom Hooper, Euros Lyn, Dawn Shedford) reménykedhetünk, hogy tartják a színvonalat, meglesz mindhárom könyv feldolgozása, és hogy félúton nem dobják ki a szemétbe. Mélységei, amelyek egyáltalán nem csak gyermekeknek szólnak (alapvetően Pullman ezt célközönség gondalata nélkül írta és a jelenlegi adaptáció is ehhez tartja magát) teljesen új és izgalmas rendszereket állítanak fel, az emberiség legnagyobb félelmeiből és reményeiből merítkezve. Szerencsére az alapanyag ehhez a sorozathoz be van fejezve, ezért senkinek sem kell majd egy Trónok harca-típusú utolsó évadon végig kínlódnia magát. Van egy eleje, közepe és egy vége, és az elkövetkezendő évadok nagyon valószínű ezt a felállást követik majd: az Északi fény / Az arany iránytű első évada után A titokzatos kés másodikként, valamint A borostyán látcső utolsóként.
