Az Are You There God? It's Me, Margaret. más coming-of-age történetekhez hasonlóan, a pubertáskornak azt a zavarba ejtő, de természetes időszakát dolgozza fel, amikor mindenkinek a leghőbb vágya normális lenni. Ilyenkor a legvártabb esemény az első menstruáció, és attól tűnik valaki felnőtt(es)nek, hogy szőrösödik a hónalja.

Kelly Fremon Craig, aki rendezői minőségében 2016-ban debütált az Egy magányos tinédzserrel (The Edge of Seventeen), második filmjével ismét a felnövéstörténetek felhozatalát bővítette. Az Are You There God? It’s Me, Margaret. forgatókönyvének alapja Judy Blume azonos című, 1970-ben publikált regénye, ebben a szerző egy hatodikos lány életének azon időszakát rögzíti, amikor már nem gyermek, de még nem is teljesen kamasz. Margaret (akit a filmben Abby Ryder Fortson alakít) viszont a felnövésben lévő lányok frusztráló kálváriájánál is többet kell kijárnia: nem csak olyan gondok foglalkoztatják, amelyeket az idő észrevétlenül és gyorsan megold. Keresztény édesanyja és zsidó édesapja úgy döntött, lányukat nem nevelik egyik vallás tanai szerint sem, majd ő eldönti felnőttként, a hit melyik intézményesített rendszerét választja. Margaret életkorára jellemző elveszettség-érzetét csak fokozza, hogy nem talál fogódzókat sem az elkerülhetetlen, de késlekedni érződő felnövéshez, sem az égi erők megismeréséhez. Mindemellett a család költözésre szánja magát, ami beilleszkedési kényszerrel és az újdonságok kényszerű elfogadásával jár.

A zavarba ejtő és a természetes fogalmak kombinációi jól használhatók az adott történetet nézve. Zavarba ejtően természetes például az, hogy mennyire általános jelenségről beszélünk, mennyire egyetemes tapasztalatokat lehet egyetlen kiskamasz könyvbeli, filmbeli életébe sűríteni. Hiszen Margaret azt szeretné a legjobban, hogy ne különbözzön társaitól. Lemaradásnak éli meg, hogy a baráti társaságból nem neki jön meg először a havi vérzése, és igyekszik úgy simulni környezetébe, hogy ne keltsen feltűnést, ugyanakkor bebiztosítsa pozícióját. Ez többek között abban nyilvánul meg, hogy belép a méhkirálynő-típusú Nancy (Elle Graham) titkos társaságába, miután azt utálja, akit a csoport többi tagja, abba (hazudja, hogy) szerelmes, akibe a többi lány.

A természetesen zavarba ejtő kifejezés is ugyanennyire illik a Margaret sztorijára. A pubertással bekövetkező és bekövetkezendő változások kellemetlenek tudnak lenni, ezeket átélni és ezekről beszélni egyaránt kínosnak hathatnak (például feszeng, amikor megkéri édesanyját, hogy vegyenek melltartót). A tizenöt éves színész hitelesen alakítja karakterét, aki imáiban azt kéri, hadd lehessen ő is éppoly normális, mint a többi lány – miközben észre sem veszi, hogy a testi-lelki folyamatok, amelyek benne végbemennek, mennyire természetesek. Ezek az imák kötetlenek, olyanok, akár a naplóbejegyzések: őszinték és személyesek. A lány rendszerint „Ott vagy, Isten? Én vagyok az, Margaret.” bejelentkezéssel kezdi monológjait, amelyek mentesek a kanonizált szófordulatoktól, bejáratott sablonoktól, így a kamasz számára ezek az elmélkedések akarva-akaratlan az Isten- és énkeresés eszközeivé válnak.

Margaret történetének valószínűleg ez a legnagyobb erőssége – ahogy általában minden coming-of-age filmnek –: a főhős önkeresési folyamata, amivel a néző valamilyen szinten mindig tud azonosulni. Itt viszont, túllépve azon a problémakörön, amin minden kora-tizenéves lány keresztülszenvedi magát, a hit kérdése is esszenciális elemmé válik. A két személyiségformáló megpróbáltatás viszont nem vetekszik egymással a rivaldafényért, hanem egymást kiegészítve képeznek komplex rendszert, több szinten is kollektív élményekre alapozva. Az egyik a nővé válás folyamata, a kétségbeesett várakozás minden olyan testi változásra, ami évek múlva csak a mindennapok nehezítő tényezője lesz. A másik, bárki által megtapasztalható (és valószínűleg legtöbbünk által már ismert) kérdéscsomag, amelyet Margaret próbál kibogozni, a spirituális útkeresés. Létezik Isten? Ha igen, hol találom? Ha megtalálom, meghallgat? Ha meghallgat, miért (nem) segít? Vajon melyik vallást kell követni, hogy eljussunk hozzá? És nem maradhat el Margaret legfontosabb Istenhez intézett kérdése sem: „Miért csak akkor érezlek, amikor egyedül vagyok?” Hiszen nem is lenne igazán kamaszkor a kamaszkor a magára maradottság érzése nélkül.

Ez nem azt jelenti, hogy Margaret egy elhagyott, mellőzött, önálló boldogulásra kényszerített gyermek lenne. Csak épp abban a korszakában találkozik vele a néző, amikor a lány kezdi megtanulni, hogy az életének számos gondjára egyedül ő képes megoldást találni, akkor is, ha környezetéből sok szeretetet és segítséget kap. Szülei (akiket Rachel McAdams és Benny Safdie játszanak) folyamatosan jelen vannak életében, ahogyan apai nagyanyja is (Kathy Bates). A filmben a családi kötelékek leginkább a női vonalon bomlanak ki: többet tudhatunk meg az anya-lánya, nagyanya-unoka, anyós-meny viszonyokról, mint például az anya-fia, apa-lánya, férj-feleség kapcsolatokról, ezek közül is az első kettőnek jut nagyobb fókusz: az anyának a szüleivel való kapcsolata, új környezetben és életkörülmények között való boldogulása képez külön történetszálat, míg a nagyanya a magányhoz való alkalmazkodást és ennek leküzdését igyekszik életében helyrebillenteni. Kettejük problémái ugyanakkor többször szolgálnak a humor becsempészésének eszközéül, de ez a kiskamasz esetében is visszatérő elem. A film atmoszférája így eléggé könnyed, úgy téve komikussá néhány helyzetet, hogy közben nem a szereplők érzelmei válnak vicc tárgyává. Sokkal inkább az, hogy a mindennapok gondjai mennyire egyszerűek a külső szemlélőnek, nézőnek, és mennyire bonyolultak azok számára, akik éppen átélik.

Kelly Fremon Craig második rendezése egy gyorsan elillanó életszakasz rögzítése, és olyan időutazás a hetvenes évekbe, amely megmutatja, hogy van, ami sosem változik. Történelmi korszakoktól függetlenül mindig voltak és lesznek Margaretek, akik számára kétségbeejtő türelmetlenséggel és bizonytalansággal jár a nővé érés kezdete. Olyan Margaretek is mindig voltak és lesznek, akik nem tudják eldönteni, hitüket milyen keretek közé illesszék. Éppen ezért időtálló Judy Blume könyve, és ezért keserédesen szívmelengető az idei Are You There God? It's Me, Margaret.