A fehér király című film nyomokban ugyan tartalmazhat valamit az alapanyagát jelentő Dragomán-regényből, de nem szabad nagyon ráizgulni. Tényleg csak nyomokban...
Mostanában divatos lett Hollywoodban orwelli disztópiába csomagolni a kamaszok felnövéséről szóló történeteket. Az éhezők viadalától Az útvesztőn (The Maze Runner) át A beavatott (Divergent) szériáig tizenkettő-egytucat filmek sora mutatja be ezáltal a nevetségesen olcsó és didaktikus metafora által a tinédzserek küzdelmét az elnyomó autoritást képviselő idősebb generáció és az általuk kínált társadalmi norma elfogadása ellen. Most egy angliai rendezőpáros is megpróbálkozott valami hasonlóval, Dragomán György A fehér király című regényét bujtatták sci-fi-köntösbe. Bár ne tették volna!
Az Erdélyből származó kortárs magyar író önéletrajzi ihletésű ifjúsági regénye egyébként sem ordít a nagyvászonért. Egyrészt azért, mert A fehér király egymáshoz cselekményszinten csak lazán, epizodikusan illeszkedő fejezetekből áll össze, emiatt pedig inkább nevezhető a késő 80-as évek romániai kommunizmusából vett életképeket kamaszszemmel láttató novelláskötetnek, mint komplex sztorit működtető regénynek. Másrészt sajátos, már-már gondolatfolyamszerű, egyes szám első személyű elbeszélésmódját elég nehéz lenne úgy átültetni mozgóképre, hogy az a moziban ülve is ugyanolyan hatásos maradjon, mint a könyv lapjain volt.
Utóbbit alighanem az elsőfilmes házaspár, Alex Helfrecht és Jörg Tittel is így gondolhatta, mert még csak kísérletet sem tettek arra, hogy megpróbálják a nézőt a teljesen sterillé varázsolt sci-fi-univerzumukban, gyakorlatilag jellemvonások és érzelmek nélkül bolyongó főszereplővel, Djatával bármi módon azonosítani. A karakter elmélyítéséhez kiváló helyzeteken (Djata számára kiderül, hogy az édesanyja csak hazudott neki arról, hogy apja titkos kutatásban vesz részt, mert valójában kényszermunkán van; a legjobb barát árulása stb.) hamar túllapoz a forgatókönyv, miközben erőszakkal próbálja a klasszikus hollywoodi történetmesélés szabályai szerint felhasználni az azzal nem igazán kompatibilis irodalmi alapanyagot. Emiatt pedig csak egy teljesen értelmetlen és felesleges mellékszál lesz például a regény talán legizgalmasabb pillanatait jelentő Frunza testvérek ellen vívott harcból.
Óriási kérdőjel a filmmel kapcsolatban, hogy Helfrecht és Tittel miért feledkeztek meg az adaptáció során a regényből átemelni kamasz főszereplőnk szexuális ráébredés pillanatait. Sőt! Miért feledkeztek meg úgy egyáltalán egy tinisrác coming-of-age-sztorijáról szóló film írása közben a „hasonló korú lányok, mint legfőbb érdeklődési kör”-témáról, mely egyrészt elengedhetetlen kelléke lenne még egy diktatorikus rendszer kényszerítő hatásai miatt sürgetett felnövésről szóló ifjúsági filmnek is, másrészt zseniális, ahogy Dragomán a regényben egyetlen szóban („nagylányszag”) összefoglalja az ezzel kapcsolatos összes kamaszfiú-problémát. A fontosabb női szereplők azért szerencsére megjelennek: Agyness Deyn alakítja Djata rendszerkritikus ideológiát valló anyját, a leginkább Harry Potter zsarnoki nagynénjeként ismert Fiona Shaw pedig a nagymamát, akit valamilyen oknál fogva a film végén látható temetésjelenetben teljesen meggyűlöltetnek velünk az alkotók.
Zavaros egyébként az az elképzelés is, hogy miközben alapvetően magyar helyszíneken, a stáblistát elnézve szinte teljes egészében magyar stábbal egy magyar regényből készült filmet forgattak, az eredeti nevek angolszász változatait vagy erőltetett megfelelőiket használják (a regényben Djata Dzsátáként szerepel, Shabby Szabiként stb.), beemelnek a filmbe egy Hank Lumber nevű fiktív angolszász bálványt, akinek a szobra egy hegyről figyeli a furcsa kisközösség életét, valamint a szereplők jelentős része fekete. Hogy miért nem lehetett kizárólag a brit vagy kizárólag a magyar-román kultúrkörben elhelyezni A fehér király filmadaptációját, és miért kellett teljesen indokolatlanul a kettőből valami furcsa posztapokaliptikus sci-fibe illő keverékvilágot létrehozni, rejtély.
Persze a science fiction-környezetet a mindent megfigyelő kamerákkal, a regénybéli sakkozó automatát váltó androiddal, vagy az ezredes háza előtt parkoló űrjárgányszerű autóval még betudhatjuk annak, hogy a félig még gyerek főszereplőnk fantáziája valami ilyesmi képet alkot a kommunizmusról, de ez meg sajnos nem több, mint olcsó nyúlás a stáblista „külön köszönet" kreditjén is feltüntetett Guillermo del Toro A faun labirintusa című filmjéből. Így A fehér király megtekintése után már tényleg csak azon morfondírozhatunk, hogy ha már muszáj volt filmre vinni Dragomán György regényét, miért nem csaptak le időben a jogokra olyan magyar filmesek, akiknek talán más is eszébe jutott volna erről az időszakról az ezerszer látott hollywoodi kliséken kívül.
