A Mickey 17 sci-fi szatírája számos kortárs jelenségre reflektál, Pong Dzsunho (Bong Joon Ho) groteszk burleszkbe oltott társadalomkritikája azonban egyik témában sem képes elmerülni: az Oscar-díjas forgatókönyvíró-rendező ezúttal elgondolkodtató felvetések helyett mindössze aktuálpolitikai gegözönt zúdít közönségére.
Mickey Barnes (Robert Pattinson) „eldobhatónak” jelentkezik egy távoli jégbolygó kolonizálására induló űrhajó legénységébe? vele fognak elvégeztetni minden veszélyes munkát, majd halála esetén egyszerűen „újranyomtatják” és a klónja lép majd a helyébe. A másolatok ráadásul nemcsak testileg lesznek azonosak, hanem a „beszkennelt” alany korábbi tudatát és emlékeit is megkapják. A feladatkörrel járó öröklét mégsem kárpótol a folyamatos szenvedésekért, csupán az emberi életet értékteleníti el: az érzéketlen küldetésirányítók kényük-kedvük szerint rendelkeznek a szerencsétlen hasonmások sorsa felől. Mickey sem a küldetés iránti áldozatkészsége miatt vállalta a feladatot, csupán egy súlyos adósság elől menekülve keresett kiutat. A valódi katasztrófa azonban akkor következik be, amikor a 17. klón minden valószínűség ellenére nem hal bele egy idegen fajjal való találkozásba és visszatértekor már saját következő verziójával kénytelen szembesülni. A többszörösök ugyanis szigorúan tiltottak: ha létezésük napvilágra kerül, az a teljes személy likvidálását vonja maga után.
A történet ugyanakkor csak eleinte foglalkozik a test és a lélek szétválasztásából fakadó kérdésekkel, a klónozással járó morális dilemmákkal, a Mickey 17 fókusza a későbbiekben a társadalmi elnyomás különböző kontextusainak bemutatására terelődik, majd a természetvédelem szerepének kiemelése felé fordul. Pong filmjének epizodikus narratívája nagyrészt hűen követi az alapjául szolgáló Edward Ashton-regény cselekményét, azonban míg a naplószerűen felépülő könyvben folyamatosan váltakoznak az eseményeket előremozdító és a bemutatott világ történelmét leíró fejezetek, addig az adaptáció során az állandó visszaemlékezések idővel elmaradnak, a háttértörténetek helyét pedig sablonos motivációk veszik át, ahogy a karakterek jelleme is teljesen megváltozik. Hiszen Pong szatirikus olvasata az emberi identitás boncolgatásába merülő ponyva-sci-fi felvetései helyett elsősorban a harsány politikai állásfoglalásra és a bohózatra koncentrál.
Mickey általánosíthatóvá váló figurája ezúttal a kizsákmányolt átlagemberek modellszerű megtestesítője, adott alakváltozatait mindössze egy-egy markáns személyiségjegy határozza meg: Mickey 17 együgyű, Mickey 18 pedig bosszúszomjas. A klónok tehát a manipulálható tömegek két jellemző tulajdonságát, illetve alapvető reakcióit képviselik, a – színezett bőre, műfehér fogsora, giccses ízlése és jellegzetes beszédstílusa miatt – egyértelmű Trump-paródiaként feltűnő önkényes vezér, Kenneth Marshall (Mark Ruffalo), valamint neje, aki legszívesebben mártássá darálná az embereket (Toni Collette) pedig a képmutató politikai elitet reprezentálják. A dolgozók tárgyiasításának szatirikusan eltúlzott bemutatása ugyanakkor messze túl direkt módon, prédikációszerűen történik, például Marshall Trump-híveket idéző vörös baseballsapkás követőinek reakcióin, vagy olyan világos szófordulatokon keresztül, mint a vallás és a vállalat intézményeinek összemosása, de többek között említésre kerülnek a kolonizációs bűnök és a nők kiszolgáltatott helyzete is.
Pong mégsem merül el egyik témában sem, csupán saját életművének visszatérő motívumait felelevenítve csatlakozik aktuális trendekhez: a Snowpiercer – Túlélők viadala havas miliőjének és társadalmi metaforájának, A gazdatest szörnyinváziós-, és az Okja természetvédelmi narratíváinak megidézésein túl, mások mellett a Hold és a hasonló sci-fik klónkérdéssel kapcsolatos dilemmáiból, az Alien-franchise nagyvállalat-kritikájából, a Csillagközi invázió propaganda-paródiájából, de még A szomorúság háromszöge „eat the rich”-hullámot összefoglaló burzsoáziaábrázolásából is kölcsönöz elemeket. Így a Mickey 17 elsősorban különböző filmes hullámok kaleidoszkopikus merítéseként dolgozza újra az ismert helyzeteket és motívumokat, átfogó jellegének sokszínűsége ellenére mégis ambivalens káoszba fullad. A film elítéli a főhőst kizsákmányolókat, a mások szenvedésein szórakozó embereket, miközben éppen Mickey tortúrájából, folyamatos haláleseteiből csinál viccet. Ennek ellenére Pong nem fordul az ellentmondást tudatosan kijátszó, Haneke-éle önreflexióba, hogy saját nézői felé tartson görbe tükröt.
A burleszkekbe illő megoldásokat alkalmazó rendezés akciókkal teszi kinematikussá és vizuálisan izgalmassá a kevés helyszínen játszódó, karakterinterakciókra épülő történetet. Így a verbalitás helyét az ösztönszerű fizikai összetűzések veszik át, a megalapozatlan forgatókönyvi húzások ugyanakkor dramaturgiailag is rendszertelen, felszínesen ábrázolt, összefüggéstelenül egymásra halmozott – többek között politikai, gazdasági, filozófiai, koloniális, egzisztenciális, fizikai, szerelmi és más – konfliktusokat eredményeznek. Az egyik ilyen a közösségként fellépő, bogárszerű őslakosok, valamint az emberi társadalom elnyomásra épülő hierarchiája közötti ideológiai ellentétek, melyeknek mindössze képileg alapoznak meg a kolonizálni kívánt lények organikus járatai és az űrhajó ipartelepszerű labirintusfolyósói, valamint a jeges külvilág végtelen hófedte fehérsége és a sötét belső terek klausztrofób környezetének látványos kontrasztjai. A precízen megtervezett kompozíciók, a gondosan kimért beállítások és a metaforikus térhasználat visszafogott stílusa ugyanakkor csak egy-egy geg erejéig képes elmélyíteni a kizsákmányolás különböző formáinak hangsúlyozását a fókuszálatlan cselekmény során.
A szexuális tárgyiasítás konfliktusa például egy olyan szolid megoldásban érvényesül, hogy a klónozó gép az ágyéktáj „nyomtatásakor” rendszeresen ugrik egyet, ami minden jel szerint Mickey férfiasságának megnövekedését eredményezi, hiszen a későbbi szerelmi szálak és testiségre épülő viszonyok résztvevői kétségkívül nem intellektusa miatt vonzódnak a bárgyú főhőshöz. Ezzel szemben a puszta hecc kedvéért bemutatott kínhalálok montázsainak groteszk humora egyaránt az emberek nemtörődömségére épül, az együttérzés hiányán azonban nem könnyű jóízűen nevetni, bármilyen mulatságosan zuhan is Mickey minden alkalommal a padlóra, amikor a telefonján lógó ügyeletes orvos nem készíti a teste alá a hordágyat, vagy esik tragikus áldozatul a költséghatékonyság érdekében akkor is, ha megmenthetnék eldobható életét. Az eredeti Mickey 7 regényhez képest ráadásul a kegyetlen Pong tízzel több alkalommal végzi ki adaptációja főhősét.
Mickey egysíkú figurájáért – szerethetősége ellenére – mégsem egyszerű izgulni halála tétnélkülisége miatt, ami csak fokozódik egyre gyarapodó, súlytalan életvesztései során. Mintha egy folyamatosan újragenerálódó videójáték-szereplőről lenne szó, aki elveszetten sodródik az egymáshoz lazán kapcsolódó bonyodalmakat felvonultató, iránytalan narratíva alatt. Így a film a személyes perspektívák kibontása helyett leginkább az aktuálpolitikai áthallások sulykolására koncentrál, melyekhez – a való életbeli tapasztalatokon túl – nem kínál kötődési lehetőséget. A kaotikus történetvezetés, a hullámzó ritmus, valamint a műfajok és a hangulatok kiegyensúlyozatlan keverése pedig zavaróan inkoherenssé teszik a felejthető végeredményt.
