Hiába fényezzük: Az arany iránytű minden felületi csillogása ellenére gyenge másolat marad, egy színaranyból öntött regény és egy finoman feldolgozott Gyűrű félresikerült ötvözete. Nem minden arany, ami fénylik.
A fantasy flottája megállíthatatlan süllyedésnek indult. Annyian lovagolták meg a Gyűrűk ura szökőár erejű hatásának hullámait, hogy hiába gürcöl lassan az egész hollywoodi legénység a fedélzeten, hiába a sok sodró történet, hiába csillog-villog akár Az arany iránytű egy rutinos kapitány kezében, hiába van együtt minden egy újabb világrengető kasszasikerhez, a tervezett trilógia első hajója már el is merült a felhígult fantasyk tengerében. A látványos kudarc után félő, hogy a többi fel sem épül.
Pedig Philip Pullman díjakkal teleaggatott, a keresztény hit határait feszegető, különös térfogatú regényei megérdemeltek volna egy Tolkienhez méltó megfilmesítést is. De ami Peter Jacksonéknak maradéktalanul sikerült, az Chris Weitz csapatának nagyon balul sült el, bár A gyűrűk ura hagyományainak folytatóiként harangozták be magukat. Az igaz, hogy mindkét irodalmi alapanyag nagy körültekintéssel és alázattal filmesíthető csak meg, ellentétben mondjuk a Harry Potter-szériával, ahol könyvek és filmek eleve szimbiózisban születnek. Weitz, aki az Amerikai pitével forradalmasította a tinivígjáték zsánerét, az Egy fiúról című filmjével pedig bebizonyította, hogy tud értő és hiteles adaptációt készíteni, a fantasy műfajában nem tudott maradandót alkotni, pedig a Gyűrű-trilógia számos jól bevált elemét és dramaturgiai trükkjét alkalmazza. In medias res kezdés helyett itt is az előzményeket, a mesevilág működésének játékszabályait és a titokzatos tárgy, az arany iránytű szerepét vázolja egy kellemes narrátorhang, s csak utána veszi kezdetét a történet – persze erősen lebutítva, a jó-rossz polaritás jegyében sematizálva a figurákat.
A pullmani párhuzamos világok egyikében – amely furcsa keveréke a miénknek: léghajókkal, páncélos jegesmedvékkel, fenyőfaágon repkedő boszorkányokkal és daimónnak nevezett, az emberek lelkét megtestesítő állatokkal – él Lyra, a zabolátlan természetű kislány egy oxfordi kollégium tudósai és a városi sihederek között. A nagybátyjának hitt felfedező, Lord Asriel nem viszi magával újabb északi expedíciójára, pedig a kislány egy véletlen folytán megmenti a mérgezéstől. Közben egyre több gyerek tűnik el a környékről. Az északi út álma aztán a hideg, de lenyűgöző Mrs. Coulter felbukkanásával látszik megvalósulni, aki Londonba viszi és megpróbálja az ujjai köré csavarni a lányt. Amikor azonban Lyra rádöbben, hogy a nő csak oxfordi örökségét, az igazságmérőnek nevezett különleges iránytűt akarja megkaparintani, elszökik tőle, a gyiptusokhoz kerül és élükön elrabolt barátja nyomában Északnak indul, ahol nem csak a harcos jegesmedvék trónfosztott királyának szívét hódítja meg, de lélegzetelállító kalandokba is keveredik, amelyek aztán váratlanul véget érnek.
A kötet utolsó harmada ugyanis teljesen kimaradt a filmből. Mint ahogy A gyűrűk ura második részének végét csapták le, hogy feldúsítsák a lényegesen rövidebb harmadikat, itt ugyanez a helyzet az első-második kötet relációjában. Ez még rendben is volna. A film távolról sem adja vissza a könyv viszonyrendszerének és gondolatiságának sokrétűségét, a legnagyobb hibája mégis az, hogy a két órás játékidőbe még így is túl sok szálat próbál meg átmenteni. Érthetetlen, hogy miért nem hosszabb akár egy órával, hiszen akkor mind a szereplők, mind a nézők levegőhöz jutnának, így viszont csak egy pergő ritmusú, de nehezen követhető adaptáció a végeredmény.
A pazar látványvilág és szereposztás azért élvezhetővé teszik Az arany iránytűt. Kész csoda, hogy Nicole Kidmant eddig nem sikerült egy „Szörnyella”-szerepre se rávenni, a filmben ő felelős leginkább a hátborzongató hangulatért. Daniel Craig is meggyőzően mogorva Lord Asrielként, szemébe pedig legalább annyi kékítőt oldottak, mint a Sin City azúrkék szemű szüzénél. A Lyra szerepére több ezer gyerek közül kiválasztott Dakota Blue Richards azonban nem csak a két nagyágyút játssza le, de az agyonsztárolt Harry Potter-triumvirátusnál is sokkal elevenebb és finomabb színészi játékra képes.
A számítógépes szekció is kitett magáért: Iorek Byrnison, a digitális jegesmedvekirály majdnem olyan megrázó alakítást nyújt, mint Gollam A gyűrűk urában, amelyhez Gandalf, vagyis Ian McKellen mackós orgánuma kétségtelenül hozzájárul.
De hiába fényezzük, Az arany iránytű attól még gyenge másolat marad, egy színaranyból öntött regény és egy finoman feldolgozott Gyűrű félresikerült ötvözete. Nem minden arany, ami fénylik.