Egy humoros, korhatáros, verekedős-szerelmes film, nem is egy, hanem rögtön két Oscar-díjas színésszel a főszerepben? Ennek jónak kéne lennie, valahogy mégis elhasal az egész – de ami a leginkább fáj A szerelem fáj kapcsán, hogy akár baromi jó is lehetett volna.
Elképesztő, hogy mennyire működnie kellett volna ennek a receptnek, és még elképesztőbb, hogy mennyire nem működik a végeredmény. A szerelem fáj kiindulópontja minden bizonnyal Ke Huy Quan volt, aki a Minden, mindenhol, mindenkorban nyújtott eklektikus, aranyos-verekedős-érzelmes alakítása óta jócskán visszatért a színészi fősodorba. Így pedig abszolút adta magát, hogy a mindig szimpatikus Quan egy újkori Jackie Chanként főszerepet is kapjon egy könnyed verekedős filmben, ahol a kreativitás és koreográfia kapja a főszerepet.
Egy asszony a teljes idegösszeomlás szélén – Dan Kwan, Daniel Scheinert: Minden, mindenhol, mindenkor / Everything Everywhere All at Once
A Minden, mindenhol, mindenkor egy látványos akciófilm köntösébe csomagolt érzelmes dráma, ám a szokatlan húzásainak köszönhetően jócskán lesz majd olyan nézője, aki csupán egy értelmetlen zagyvaságnak könyveli el.
Mellé ráadásul egy sor szimpatikus, kevéssé ismert arcot is sikerült összegyűjteni mellékszereplőként, akik egy-egy villanás erejéig még így is megmutatják, hogy miért is őket választották a szerepre. Ráadásként női főszereplőnek egy másik viszonylag friss Oscar-díjast, a West Side Story Anitájának alakításáért alig négy éve díjazott Ariana DeBose-t is sikerült „leigazolnia” az első filmjét rendező Jonathan Eusebiónak. Ehhez képest viszont A szerelem fáj egy pocsékul megírt, élvezhetetlenre vágott, zavaros hangvételű katyvasz lett, ahol sajnos még a verekedések sem annyira élvezetesek (egy-két villanástól eltekintve), hogy az megmentse az egészet.
Marvin Gable (Quan) egy aranyos ingatlanos, aki annyira jófej, hogy biciklivel jár melóba, az összes járókelőnek köszön reggeli rutinja során, ráadásul szívecske alakú, saját készítésű sütikkel kedveskedik minden alkalmazottjának, ha éppen Valentin-nap közeledik. Csakhogy az ártatlan külső sötét maffiózó múltat takar, és Gable-nek egyre nehezebb lesz az álcát fenntartania, miután visszatér az életébe egykori szerelme és bűntársa, Rose (DeBose), akinek feltett szándéka kirángatni Gable-t a rejtőzködéséből, hogy az végre elszámoljon bűnözővezér testvérével, Alvin „Knuckles” Gable-el (Daniel Wu). A halottnak hitt Rose és az őt védelmező Marvin nyomába ered aztán három rosszarcú bérgyilkos, a költészettel is kacérkodó Holló (az elképesztően karizmatikus, átható tekintetű Mustafa Shakir), illetve a magánéleti problémákkal küszködő Otis (André Eriksen) és a neki tanácsokat osztogató King (Marshawn Lynch), közben pedig néhány modellház, valamint pár kevésbé fontosnak érződő mellékszereplő is áldozatául esik a csetepaténak.
A hangvétel összevisszasága a legszembetűnőbb problémája A szerelem fájnak: míg az indulás és lezárás egy aranyos, rom-kom-hangulatú történetet sejtet, a film közepe és néhány momentuma egészen kellemetlenül és indokolatlanul brutális (például egy szimpatikus és jószándékú szereplőt, a Sean Astin alakította Cliffet, aki a főszereplő mentora, egy szívószállal döfnek agyon, hogy aztán a kamerába fordulva folyjon ki a véres trutymó a néző arcába, miközben ez a főszereplőt nem hatja meg különösképpen, és a befejezés vidámsága is mintha teljesen elfeledkezne róla). Még az amúgy most is jórészt szimpatikus Quan karaktere is furcsán választja meg, hogy kit ver „csupán” péppé, és ki érdemel véres halált: az ő és szerelme életére törő bérgyilkosok és maffiózók egytől-egyig életben maradnak, de egy-egy random maszkos verőlegényt teljesen fölösleges brutalitással, nyaktöréssel vagy többszöri késszúrással intéz el.
Közben pedig a film érzelmi központját adó szereplők kémiája gyakorlatilag nemlétező, amivel csak azért van baj, mert a film magát a történetével, a címével, a plakátjával és a Valentin-nap környékére időzített premierdátumával is félig szerelmes moziként aposztrofálja. Ehhez képest pedig külön vicces, hogy az egész filmben egyetlen csók sem csattan el, a központi szerelmi szál egyáltalán bizonyul erősnek – miközben például Holló és Marvin egyik alkalmazottja, Ashley (Lio Tipton) egymásra találása tízszer érdekesebb és aranyosabb, mint a főszál, és még a két bukdácsoló bérgyilkos is sokkal átélhetőbben hadovál a szerelemről, mint főszereplőink.
Mindemellett a Rose az egyik legkellemetlenebb karakter az amúgy brutális gyilkosokat is felsorakoztató filmben. Ez utóbbi nem is annyira DeBose alakítása miatt van (bár az sem sokat segít rajta, az idő nagyrészében simán csak arrogánsat játszik), hanem maga a karakter elképesztően dühítő: az egykori bűnöző (és bűneit soha meg nem bánó) nő nem csak, hogy visszatér az életbe, miután Marvin nyomatékosan kérte, hogy meneküljön el valahová Alvin és bérencei elől, de belekeveri az amúgy nem is álnéven élő Marvint a slamasztikába, majd érzelmi manipulálással ráveszi, hogy vonuljon fel a testvére ellen – ráadásul mindezt teljesen szükségtelenül, miután már jó előre leszervezte Alvin elleni bosszúját (aminek során nem mellékesen többmillió, bűnözésből származó dollárt is zsebre tesz), és csak annyit ér el, hogy főszereplő a mentorát, a testvérét és még egy kollégáját is elveszíti az új, idilli élete mellett. Mindez pedig úgy van beállítva a forgatókönyv által, mintha valami felszabadító, szent küldetést teljesített volna, így teljes joggal megérdemelné az amúgy tényleg jófej főhős szerelmét.
Jó, persze, bunyós film, kit érdekelnek benne a karakterek meg a történet? Csak legyen látványos és élvezetes a verekedés – mondhatnánk, de A szerelem fájnak még ez a része is erősen csalódáskeltő. Quan még mindig ügyes, bár korántsem Jackie Chan-szintű harcművész, és néhány jelenetben valóban felbukkan pár jópofa elem és megoldás (például egy ponton egy hűtő szemszögéből látunk egy bunyót, egy másik jelenetben pedig egy hirtelen kihegyezett ceruzát használ impromtu fegyverként Marvin), de a vágás és kameramunka szó szerint hányingerkeltően rángatózó, valamiért minden mozdulat kapott némi digitális „rásegítést” – és bár a csihi-puhi valamivel követhetőbb, mint egy átlagos MCU-filmé, de egy olyan tapasztalt, koreográfusból lett rendezőtől, mint amilyen Eusebio (aki többek között az Obi Wan Kenobi sorozat fénykardpárbajait, a Deadpool 2 bunyóit, a negyedik Mátrix kung-fu-jeleneteit, de még a John Wick leszámolásait is ő alkotta meg) sokkal-sokkal többet vár el az ember, ha már ezúttal megkapta a teljes film rendezésének a lehetőségét.
Nagy kár ezért a filmért, mert amúgy volt itt bőven jó ötlet és kreatív szándék, és igencsak jól jött volna egy kilencvenes éveket idéző, laza verekedős, kung-fu-film, amihez csak egy szerethető karaktergárda, sokkal kevésbé megeffektezett verekedések és egy tűrhető történet kellett volna, ha már adott egy olyan karizmatikus protagonista, mint Ke Huy Quan, olyan kiváló színésznő, mint Ariana DeBose, olyan vagány arcok, mint amilyen Shakir vagy Wu, és egy olyan veterán koreográfus, mint Eusebio. És ez fáj itt igazán, nem a szerelem!
