Valahogy úgy tudnám elképzelni ennek a filmnek a születését, hogy bement valaki a producerekhez egy ötlettel: „Öltöztessünk fel egy csomó jónevű sztárt 40-es évekbeli ruhákba, adjunk a szájukba cigit, a kezükbe pisztolyt és gépfegyvert, s meglátjuk mi lesz belőle.”
Erre válasz a következő lehetett: „– Zseniális! De kik legyenek a sztárok? – Legyen mondjuk Josh Brolin a főszereplő, neki jól állt a pisztoly a Félszeműben és a Nem vénnek való vidékben. Meg legyen Sean Penn a gonosz, mert ő bármit el tud játszni. Meg legyen benne Emma Stone, őt most mindenki imádja. Meg legyen Ryan Gosling a párja, mert őt is. – Remek. Holnap kezdhetjük a forgatást”.
Ebben a receptben egyetlen nagy probléma van: az, hogy nem Ryan Goslingot tették főszereplőnek. Ez a fickó bármit elvisz a hátán. Bármilyen ruhát akasszanak rá – legyen az villogó, fehér, skorpiós dzseki (Drive) vagy makulátlan öltöny (a mostani film mellett Őrült, dilis szerelem), az tökéletesen áll neki. Tegyenek egy cigit vagy fogpiszkálót a szájába, és kész. De az van, hogy ez a pasi emellett az egyik legjobb jelenlegi filmszínész. Nem tud igazán rosszat alkotni, a szemében megbújó fájdalom, agresszió, a magas hang, ami néha vicces, néha meg ijesztő, minden filmjén átüt. De sajnos itt minden körülötte papírmasé.
Los Angeles, 1949. Egy zsidó bokszolóból lett gengszter (Penn) a markában tartja az egész várost, bíróstól, rendőröstől. Mindenki retteg, vádat emelni nem lehet, tanúskodásért halál jár. De van egy kemény rendőr, akin nem fog a megfélemlítés, hiszen neki a becsület és a tisztesség mindennél többet ér, még a saját maga és várandós felesége életénél is. Aztán úgy dönt, hogy átlépi a törvényes határokat, hogy végre leszámoljon a várost fenyegető Gonosszal.
Ugye, hogy milyen eredeti? A film első fele nagyban emlékeztet Nolan első Batman-filmjére, csak az a baj, hogy kifelejtették ebből a közegből Batmant, aki az egész történetet képes – a maga valószerű valószerűtlenségével – egy metaforikus mesévé emelni, és a film azáltal tud a félelemről értekezni, anélkül, hogy ezt a képünkbe kéne nyomnia. Itt viszont, bár irtó nagy szavakkal kezdődik és végződik a film, mindenféle intellektuális katarzis elkerül minket.
A karakterek vázlatosak, idegesítően klisések. A főszereplő rendőrt, az igazi amerikai Hőst, aki a törvényt is megszegi azért, hogy szolgálhassa, már számtalanszor láttuk. El sem kezdem felsorolni a filmeket, mert a legátlagosabb ponyvától a nagyszabású akciófilmekig mindenhol felbukkan ez – a valóságban nem létező – figura. És bár Brolin kétségetelenül jó színész általában, itt meg sem próbálja kimenteni a karaktert a klisé mocsarából. Penn egy hasonlóan „összetett” szerepet kapott, néha próbálkozik, néhol talán még félelmetessé is teszi a figurát, de izgalmas (ami a gonosz karaktereket kiemeli) sosem lesz. A többi figurára szinte nem is lehet emlékezni, annyira megszokottak és felejthetőek. Egy-egy képességük jellemzi őket általában: az egyik becsületes, a másik okos, a harmadik jól lő, a negyedikről kiderül, hogy több, mint amilyennek látszik, és így tovább. Ha lecserélnénk a pisztolyokat labdára vagy hokiütőre, kész lenne a legátlagosabb sportfilm.
A film sajnos képileg sem erős. A világítás esetleges, egyszerűen nem sikerül semmiféle korabeli hangulat visszaadnia vagy megfelelően stilizálnia. Ezek díszletek között mozgó, játékpuskákkal hadonászó, kosztümökbe öltözött emberek. Az egyetlen, aki ténylegesen kilóg a körből, az Gosling. Néhol azt látni, hogy kapott egy remek öltöztetőt, aki imádta mindenféle öltönyökbe belepakolni és különböző kalapokat húzni a fejébe, de azt is, hogy ő sem vette teljesen komolyan a dolgokat. Viszont egy-két jelenetében annyira átütő a játéka, hogy az egész filmet érdemes azért a néhány őszinte, alkotói percért megnézni. Remek párja Emma Stone, aki annyira cuki, hogy semmi egyebet nem kell csinálnia, mint amit eddigi filmjeiben megszokhattunk tőle, bőven elég ez is ahhoz, hogy feltöltse a piros ruhát egy emberrel. Kettejük között pedig határozottan van (angolosan kifejezve) kémia, ez már látszott az Őrült, dilis szerelemben is. Lubickolnak, ha nem is szerepben, mert abban kihívás nem volt, de a környezetben, a ruhákban és egymásban. Őket tényleg élmény nézni.
A film másik erős része az akciójelenetek, amik talán elsősorban egy remek hangmérnöknek köszönhetik hatásukat. Kétkezi bunyónál ropognak a csontok és az állkapcsok, a fegyverek fülsértően, de hatásosan szedik szét a berendezést a szereplők körül. És ezzel meg is mentik valamelyest a filmet, legalábbis nézhetővé, néhol kifejezetten szórakoztatóvá emelik, ha emlékezetessé nem is.
Nem fogom azt mondani, hogy ez a film kihagyott helyzet, vagy hogy több is lehetett volna. Mert sajnos egy jó casting-ügynökön, akciórendezőn és hangmérnökön kívül sokat nem tud felmutatni, már a forgatókönyvnél és hozzáállásnál bukott minden. Gosling és Stone játéka ideig-óráig menti és szórakoztat minket, de ezentúl ez a két óra nem más, mint egy remek példa arra, hogy miért ne próbáljon tarantinós filmet csinálni az, aki nem Quentin Tarantino.
