Cannes-on a (film)világ szeme, mi pedig rendhagyó módon számolunk be idén az eseményekről: tudósítónk írott pillanatképeket küld, naponta többet is, úgyhogy afféle „csiripelésekből” összeálló tudósításunk folyamatosan fog frissülni. Stay tuned!
A Walter Mitty titkos élete az ősöreg amerikai „merj nagyot álmodni!” újabb reinkarnációja. Ben Stiller rendező-főszereplő mert ugyan nagyot álmodni, de közben felébredt.
Valahogy úgy tudnám elképzelni ennek a filmnek a születését, hogy bement valaki a producerekhez egy ötlettel: „Öltöztessünk fel egy csomó jónevű sztárt 40-es évekbeli ruhákba, adjunk a szájukba cigit, a kezükbe pisztolyt és gépfegyvert, s meglátjuk mi lesz belőle.”
Lassan járj, tovább érsz! – akár így is hangozhatna az idén ötödik moziját jegyző Terrence Malick hitvallása. Meglehet, a fokozatosan kristályosodó életmű sosem fog igazi nyugvópontra jutni, Az élet fája mégis szintézisigényű alkotás, amelyben a direktor következetesen a végletekig ragozza megszokott stílusvonásait, sőt: a műfajfilmes elbeszélőformától ezúttal egészen a modernista tradícióig merészkedik el.
Bizonyára a nagyvárosi legendák körébe tartozik, mégis bájosan vicces az anekdota, miszerint állítólag vannak olyan amerikai fiatalok, akik a tavalyi elnökválasztásokat követően meglepődve vették tudomásul, hogy Barack Hussein Obama az Amerikai Egyesült Államok első színesbőrű elnöke: ők ugyanis azt gondolták, hogy Morgan Freeman volt az, hiszen látták a tévében.
Úgy látszik, a filmek stílusa menthetetlenül hasonul a főhős tevékenységéhez: a közéleti személyiségeket, politikusokat középpontba állító biopic-ek stílusjátékok helyett a tárgyilagossághoz és dokumentarista hangvételhez vonzódnak. Gus Van Sant kísérletező kedvű alkotások után (Gerry, Elefánt, Az utolsó napok) egy életrajzi filmmel próbál beférkőzni az akadémia kegyeibe.
