Sean Penn dokumentumfilmjéről lehetett sejteni, hogy problémás lesz, mégsem az dönti romba a vállalkozást, amire előzetesen számíthattunk.
Hollywoodi portréfilmet forgatni egy éles, folyamatban lévő konfliktus kulcsszereplőjéről – a Superpower könnyen lehetett volna szerelmeslevél Volodimir Zelenszkijhez. Ehelyett szerelmeslevél Sean Pennhez, a rettenthetetlen szabadságharcoshoz, külpolitikai szakértőhöz és haditudósítóhoz. Kár, hogy Penn ezek közül egyik szerepet sem képes hitelesen betölteni – nyilván színészként nem is kellene neki, ő azonban sajnos mégis megpróbálkozik vele.
A Superpower nem Zelenszkijről szól, hanem Sean Pennről. Előzetesen arra számítottam, hogy a film egészét vagy túlnyomó részét egy nagyinterjú tölti ki a saját árnyékát átugró, véletlenül hőssé váló, színészből lett elnökkel, de korántsem ez történik. Penn és ő mindössze háromszor beszélnek pár percig, a kétórás darab első felében pedig fel sem bukkan az elnök. Amit pedig helyette látunk, az néha röhejes, máskor bosszantó, de végig nagyon amerikai és félresiklott megközelítése egy valódi drámának.
Penn egy populista politikusokat megszégyenítő szerepet vesz fel a filmjében: a Fontos Emberét, aki megszemlél, jóváhagy, ellenőriz, beszélget a közemberekkel, intézkedik, véleményez. Nem csak úgy tesz, mintha Ukrajna-szakértő lenne, hanem mintha ő lenne ennek a háborúnak a legfontosabb szereplője, az Ügy egyetlen felkarolója. Ő a nyugati megmentő, köré épül az egész történet. A Superpower hatalmas felhajtás pár perc Zelenszkij-exkluzívért a teljes szereptévesztésben lévő Penntől. PR-akció, amelynek az ukránok támogatására kellene felhívnia a figyelmet, de valójában Penn önmagát népszerűsíti általa.
Persze összetett helyzetbe keveredett Penn, amelyből nem csoda, hogy nem tudott jól kijönni. Eredetileg egy egyszerű dokumentumfilmet akart készíteni 2021-ben az ukrán helyzetről, csakhogy pár hónappal később váratlanul kitört a háború. Sok dokumentumfilmmel megtörténik, hogy a dolgok alakulása végül egész más irányba mozdítja el a cselekményét, Penn azonban egy ilyen drasztikus fordulattal nem volt képes megbirkózni. A célja valószínűleg az volt, hogy a saját személyével bevonzza a tömegeket, segítsen felhívni az (amerikai) közönség filmjét a kelet-európai eseményekre, de a film egyáltalán nem találja az arányokat és Penn ízléstelen módon előtérbe tolja önmagát. Penn starpowere és a Zelenszkijnek tulajdonított superpower feszül egymásnak, és nem kérdés, hogy az ukrán színészből lett elnök vagy az amerikai színész gyűri maga alá a másikat. Penn nem látja be, hogy az ő szerepe véget kellett volna hogy érjen ott, hogy kézbe vette a kamerát. A nézőket pedig nem az érdekelte volna, hogy homlokráncolva bólogat, hanem hogy a hollywoodi sztár és a nép gyermekéből tragikus hőssé nemesedő elnök szövetségre lép egymással. Ez valójában nem történik meg a filmben.
A Superpower háromféle felvételből áll össze: archívokból, Penn csapatának felvételeiből, amelyeken interjúalanyok, helyszínbejárások láthatók, illetve magát Sean Pennt ábrázoló ansnittekből. Ez minden hasonló filmben így természetes, csakhogy itt a három típus egyforma teret kap. Ráadásul Penn átveszi az önjelölt haditudósítók könnyen parodizálható stilusát: folyamatosan azt érzékelteti, hogy életveszélyeben van, minden másodpercet rögzít, ami történik velük. Az egy mondatot benyögő havernak is kiírja a nevét, folyamatosan ketyeg az óra a 24 sorozat stílusában. Tényleg nagy dolog, hogy háborús övezetbe került (először akarata ellenére) és szeretné felhívni a világ figyelmét egy véres és igazságtalan háborúra, csakhogy az első adandó alkalommal el is menekült onnan (egészen groteszk, ahogy húzza a gurulós bőröndöt az ukrán-lengyel határon), míg ezt az ukránok többsége nem tehette meg. Luxusétteremben ebédel a háború kitörésének előestéjén és elhívja az ukrán pilótákat a Top Gun: Maverick vetítésére, ami után együtt felhívják Miles Tellert… Ezzel párhuzamosan a saját, kézikamerás felvételek is kifejezetten visszásak: egy idő után nem lehet másra gondolni, mint hogy Aaron Kaufman társrendező (egyben operatőr) és csapata szándékosan rontott felvételeket készített, a rosszul komponált, rángatózó képek is a helyzet durvaságát igyekeznek fokozni.
Szintén megkerülhetetlen, egyben nehezen értelmezhető mozzanat, hogy a Superpower alapján a leharcolt, gyűrött arcú Penn egyértelműen alkoholista és láncdohányos: ha nem alkohol van a kezében, akkor cigaretta, a képbe pedig valahogy folyton bele van komponálva néhány üveg pia. Rendezőként miért akart ilyen képet festeni magától? Ha ez a valóság, az kifejezetten nyugtalanító, ha pedig ez is csak a kiégett, marcona haditudósító szerepének a része, az kellemetlen.
A Superpower morbid szórakozás, amely egyben szomorú képet fest Sean Pennről. Pennt egyértelműen szétfesziti a tenni akarás, de nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy ezt jó mederbe terelje. Lelkes és elszánt, de mennyit segít ez a helyzeten? Az egy dolog, hogy a Superpower semmi újat nem mond annak, aki nem egy kő alatt élt az elmúlt egy évben, de néhol kifejezetten ostoba „elemzések” hangzanak el benne, nem beszélve az erőltetett és megalapozatlan párhuzamról az amerikaiak és ukránok között, amely a szabadságeszményben ölt testet.
Hálátlan feladat lehúzni a Superpowert, hiszen könnyű rásütni a kritikusra, hogy oroszbarát, ukránellenes felforgató. Pedig valójában a film a veszélyes és káros: a jószándék könnyen visszaüthet, ha a megvalósítás ennyire pocsék. Hiába áll jó ügy mellé Sean Penn, ha a nézők kiröhögik a végeredményt, az nem segíti a magányosan harcoló ukránokat.
