A horrorklasszikusokat is elérő olcsó hollywoodi nosztalgiafétis örvén ezúttal a Paramount tákolt össze egy előzményfilmet a Rosemary gyermekéhez, ami jobb esetben totális félreértés, de valójában maga is elköveti a sátáni megrontást és blaszfémiát a forrásművel szemben.
A reboot-láz, legacyquel-dömping és a fröccsöntött prequelek korszakában a régi, iskolateremtő alapfilmek újabb és újabb enervált, lelketlen iterációit a stúdiók nagyvonalúan az azok fundamentumát képező mitológia kitágításának igényével, nem pedig az uralkodó piaci trendeknek megfelelően az univerzumépítés gyártási, forgalmazási és narratív modelljébe való beleerőszakolással indokolják. Ez a hullám elérte a 60-as, 70-es évek okkult szerzői horrorjait is, aminek köszönhetően a műfajt egyedi vízióval megújító és felforgató, önálló kultikus darabokat is a franchise-logika mentén habosítják, miközben minden misztikumot és kreativitást kilúgozva az eredeti filmekből, gyakorlatilag újraforgatják azokat. Akadnak persze jobban sikerült próbálkozások, mint például a Suspiria remake-je vagy a Gonosz halott: Az ébredés anyaságot tematizáló családi traumafilmként való újragondolása, de vannak azok a szolgai, már-már sértő módon levezényelt tévedések is, mint az Első ómen vagy az Apartment 7A. Az italohorror stílusimitációival és a női nézőpontra átélezett narratív fókuszával Arkasha Stevenson még egész megbocsátható igyekezettel közelített Richard Donner Ómenjéhez, csupán a borzongató misztikumhoz nem volt kellő érzéke. Ugyanis az eredeti film minden homályban hagyott részletét kauzálisan összekötő, a töredékes hátteret pedig ostoba easter eggekkel kitöltő forgatókönyv görcsös magyarázathálóján át elszivárgott a sátánizmus, a biblikus gonosz rejtélyességéből táplálkozó zsigeri félelem. De a szülés motívumán keresztül legalább áttételesen mondott valamit a társadalmi és egyházi/intézményi elnyomás kontextusába ágyazott női test és önrendelkezés viszonyáról.
Az Apartment 7A leginkább ezzel a „feminista horror”-iránnyal rokonítható, azonban a rendező, Natalie Erika James nem a nézőpontot, hanem a film műfaját igazítja a nőiség kérdésköréhez. Polanski klasszikusa ugyanis eleve a női lét egyik legmeghatározóbb aspektusával, a szüléssel és annak belső, pszichés megélésével foglalkozik, ráadásul a 60-as évek ellenkulturális közegében éppen átalakuló társadalmi- és nemi szerepek törésvonala mentén volt képes megközelíteni a témát, szubverzív módon a konzervatív értékrenddel szemközt helyezkedve, a női főszereplő perspektíváját emelve a középpontba. A szülés cukormázas csodája helyett így vált hangsúlyossá a vele járó kiszolgáltatottság érzése, a várandósság testi-lelki traumája, az elvileg a kismama érdekeit szem előtt tartó orvosi-családi-szomszédi környezetbe vetett feltétlen bizalom kicsorbulása, sőt, a gaslighting, a nemi erőszak és az abúzus kérdésköre. Polanski filmje emiatt kevésbé a horror, sokkal inkább a pszichothriller eszköztárából merített, ahogy a nagypolgári, bájos idős szomszédnénik giccse egyre émelyítőbben taszítja Rosemary józan elméjét az infernális őrületbe. Az Apartment 7A ehhez képest egy musicalbetétekkel telepakolt (helló, Joker 2!), identitászavaros film a munkaerőpiaci boldogulás és az emancipatorikus kiteljesedés halvány hátterével, miközben pontról ponra majmolja és kannibalizálja a Rosemary gyermekének cselekményét.
Terry Gionoffrio feltörekvő varietétáncos, azonban egy lábsérülés miatt kiesik a pikszisből, és miután a színház igazgatójánál próbál puncsolni az eredeti film helyszínét adó Dakota-házban, a sátánista nyugdíjasok szó szerint a járdáról vakarják össze és hálózzák be a fiatal nőt. Natalie Erika James előző filmjében, a Relikviában is az időskori leépülés, demencia és a lassú sorvadás borzalmát, transzgenerációs örökségét járta körül, így kézenfekvőnek tűnhetett, hogy a Rosemary gyermeke habókos nyugdíjas főgonoszai által megteremtett egyszerre szórakoztató és viszolyogtató geronto-horror értő kezekbe került. Az Apartment 7A viszont egy közönséges, esetlen, rossz ritmusú remake, ami előképének atmoszféráját, feszültség- és karakterépítésben megmutatkozó pszichológiai rétegeltségét nyomokban sem tartalmazza. Terry-t eleve nem veszi körbe meleg, befogadó és támogató közeg, mint a friss házasként épp a szomszédba költöző, bociszemű Rosemary-éket. Az idős házaspár így már a legelső pillanattól kezdve gyanús, gondoskodásuk és érdeklődésük a lány iránt kapásból bizarrnak és nyugtalanítónak hat, és semmi meghökkentő nincs abban, amikor ennek a jóléti, arisztokratikus miliőnek a máza omlani kezd.
Terry rajtuk kívül a jóképű és fess színházigazgatóval tart fent intimebb, de sok tekintetben megkérdőjelezhető és távolságtartó viszonyt, ami azonban pusztán és nyersen érdekalapú, egyedül Terry szakmai előrejutását szolgálja. A férfi árulása ezért a kanyarban sincs ahhoz, amikor az eredetiben John Cassavetes karakteréről, a sármos férjről derül ki, hogy önérdekből mindvégig manipulálta és az ördög kezére (is) játszotta Rosemary-t. Polanski filmje ezt a bizalmi, párkapcsolati légkört zúzta porrá, a New York-i felső-középosztály ódivatú, valóságtól elszakadt életvitelét, valamint a 60-as évek naftalinszagú, normatív társadalmi mintáit, családmodelljét és berendezkedését bírálta az ellenkultúra tükrében. James filmje belekap ugyan olyan relevánsnak tűnő témákba, mint az abortusz, kizsákmányolás, önrendelkezés, de ezt legtöbbször paródiába hajló túlzásokkal, éles hangnemváltásokkal, logikátlan karakterviszonyokkal- és motivációkka teszi, a borzalmasan irritáló színészi munkáról és az ordítóan díszletszagú díszletekről nem is beszélve. A rejtély nulla, James kamerája minden apró zugot megmutat, az okkult nemierőszak-jelenet egyenesen a komédia határát súrolja.
Polanski még értette az iszonyat sejttetésének mechanizmusát és fontosságát: a Rosemary gyermekének ikonikus beállítása a csecsemője láttán tágra nyílt szemekkel elborzadó Mia Farrow-val valahol mélyen még Julia Kristeva abjekt-fogalmával is rokonítható húrokat penget. Polanski ugyanis egy pillanatra sem mutatja meg az Antikrisztust, vagyis az ép észünket meghaladó, leírhatatlan abjekt Valós traumája képtelen a társadalom által működtetett Szimbolikus rendben nyelvileg, fogalmilag artikulálódni, pusztán negatív módon, közvetett hatásaiban tapasztalható meg: Rosemary tekintetében. Polanski ezt a polgári biztonságtudatba betüremkedő iszonyatot 1968-ban képes volt egyetlen snittbe sűríteni és az anya születés utáni depressziójaként lefordítva rámutatni valami nagyon is hétköznapi, belülről mégis feldolgozhatatlanként megélt lelkiállapotra.
Az Apartment 7A nagyon csúnyán eltájolt film, ami teljesen feleslegesen hantolja ki Roman Polanski alapművét, és próbál úgy tenni, mintha itt egy értékelhető és értelmezhető franchise lenne épp születőben, miközben James filmje csak a streaming-purgatórium süllyesztőjébe gyártott kontenthulladék.
