Tavaly a 40. évfordulóra 4K-felújításban porolták le Dario Argento 1977-es kult-klasszikusát, a Sóhajokat (Suspiria). Idén augusztusban pedig a 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatták be a Szólíts a neveden című filmjéért Oscar-díjra jelölt Luca Guadagnino rendezésében a film azonos című, de az eredetinél egy órával hosszabb újragondolását.

A giallo mestereként számon tartott Dario Argento 1977-ben a Sóhajokkal merészkedett először a misztikus horror ingoványára. Argento és forgatókönyvíró-társa, Daria Nicolodi, a Suspiria de Profundis (Sighs from the Depths) című prózaverset vették alapul, amelyet Thomas de Quincey írt 1845-ben. Innen eredt a cím, és Argento „Három anya”-trilógiájának három főboszorkánya, akik közül Mater Suspiriorum a Sóhajokban kapott kulcsszerepet, a sötétség úrnője, Mater Tenebrarum a Pokolban (Inferno), míg Mater Lachrymarum a trilógia utolsó részében, a Könnyek anyjában (La terza madre) kelt életre. A történet másik forrása állítólag Daria Nicolodinak (Argento akkori partnerének) a nagymamája volt, aki európai tanulmányai során maga is találkozott a boszorkánysággal, ami még a hatvanas–hetvenes években is komoly kultusznak örvendett megannyi szóbeszédet és városi legendát táplálva, az akkoriban született trash-hullámot meglovagoló mozgóképes alkotásokról nem is beszélve.

Bár már 2008-ban felmerült az azóta kult-státuszba emelkedett alkotás remake-ötlete David Gordon Greennel a rendezői székben, de csak jó egy évtizeddel később, Luca Guadagnino lehelt új életet a Sóhajokba. Guadagnino David Kajganich forgatókönyvírót hívta segítségül, aki már az 1969-ben született A medencét (La Piscine) is átdolgozta számára a Vakító napfényben című filmjéhez. Ahogy ezek alapján várni lehetett, a Sóhajok is rengeteget változott Kajganich keze alatt, ami miatt inkább újragondolásnak, mint remake-nek tekinthető a több mint negyven évvel később született változat. Guadagnino rendezésének középpontjában is egy amerikai táncoslány, a szigorúan vallásos mennonita földművescsaládból származó, Susie (Dakota Johnson) áll. Susie 1977 őszén érkezik a szélsőbaloldali Baader-Meinhof terroristacsoport és szimpatizánsainak akcióitól feldúlt Berlinbe, hogy egy neves moderntánc-iskolához csatlakozzon. Az iskola vezetőtanára, Madame Blanc (Tilda Swinton) azonnal megérzi, hogy nem akárkivel van dolga, és hamarosan vezető táncossá teszi meg a lányt. A tehetséges és rendkívül ambiciózus Susie tánckarrierje meredeken ível felfelé, miközben több lány is eltűnik rejtélyes körülmények között. A nyugtalanság egyre inkább tapintható a folyamatosan rémálmoktól gyötrődő növendékek és az őket állandó felügyelet alatt tartó tanáraik között is. Bár a bentlakásos iskola zárt falai gondosan elrejtik a világ szeme elől az ott zajló különös dolgokat, az egyik növendék, Patricia (Chloë Grace Moretz) még eltűnése előtt megosztja félelmeit egy idős pszichiáterrel, a háborúban elvesztett feleségét kutató Dr. Josef Klempererrel (szintén Swinton megformálásában). A pszichiáter a saját veszteségétől és Patricia iránti aggodalmától vezérelve nyomozásba kezd.

Gudagnino feldolgozásában a valós politikai események, a berlini fal, a II. világháború okozta még eleven egyéni veszteségek és társadalmi traumák hivatottak a valóságba ágyazni a történetet, ahogy a díszletek, jelmezek és a szürkés-barnás tónusú színskála is, amelyekben inkább a korhű ábrázolásra való törekvés mutatkozik meg, mintsem Argento Alice csodaországban-szerű, hivalkodóan papírmasé díszleteinek és Technicolor színvilágának hatása. Argento a nyitó képsorok után, melyeken az látható, amint Susie maga mögött hagyja a repülőteret és taxiba ül, szinte azonnal átviszi hősnőjét a nézővel együtt egy mesebeli elvarázsolt vagy inkább elátkozott balettiskolába, amelynek expresszionista képei éppúgy idézik a híres Technicolor mesefilmeket, mint Michael Powell Piros cipellők című filmjét. Guadagnino ezzel ellentétben már színvilágával, környezetábrázolásával, az eredeti forgatókönyvön ejtett változtatásokkal is sokkal inkább a valóságba kívánja beágyazni a történetet, melynek eredményeként Sóhajokja inkább idézi Rainer Werner Fassbinder munkáit, mint Argento eredetijét, noha számos helyen fejet hajt az olasz mester alapműve, sőt az egész „Három anya”-trilógiája, de még a Mélyvörös (Profondo rosso) előtt is. Az egész filmet átható feminizmus, valamint az, ahogy Madame Blanc karaktere egyaránt idézi a hetvenes években nemzetközi ismeretségre szert tett radikális szerb performance-művész, Marina Abramović alakját és a modern tánc szintén ekkoriban iskolát alapító nagyasszonyát, Pina Bausch-t, is még inkább a valósághoz köti a történetet. A nőiség szabad önkifejezése, a női test fegyverként való használata, amit groteszk, de annál hatásosabb módon ábrázol a film egyik legemlékezetesebb szekvenciája, a film feminista vonalát erősítik.

A Guadagnino által rendezett újragondolásban kiemelt szerepet kap a már említett idős pszichiáter, Dr. Josef Klemperer. Klemperer figurája sok tekintetben Carl Gustav Jung alakját idézi, aki köztudottan érdeklődött az okkultizmus és a spirituális világ iránt. Jungnak a kollektív tudattalanról alkotott elmélete ugyanúgy felsejlik a filmben, mint más koncepciói, például a „persona”, az „árnyék”, az „anima” és az „animus”. Pusztán a film említett jungiánus utalásai, valamint az anya, a születés és újjászületés, az élet és halál, a jó és a rossz megjelenítésének lehetséges olvasatai több tanulmányra valót tennének ki.

A korhűségre és realizmusra törekvő fényképezés, bár lenyűgözően és egyben hátborzongatóan hat, mégis disszonáns az egyébként meglehetősen naiv alaptörténettel, nem is beszélve a végkifejletről, mely menthetetlenül a B-filmekhez láncolja a Sóhajokat. A filmben megidézett hetvenes években született meg az első olyan horror, az Ördögűző, amelynek legnagyobb újítása az volt, ahogy a természetfeletti eseményeket és a borzongást fokozatosan emelte be a hétköznapi, nagyon is valós közegbe. Ugyanezt a friedkini utat választja Guadagnino is, ám nála – különösen a végkifejlet miatt – ez várhatóan sokkal jobban megosztja majd a közönséget. Az viszont biztos, hogy ez a valóság és mese közötti megosztottság jól illik az egész Sóhajok-felújításon végigvonuló kettéosztottsághoz, amit az iskola előtt húzódó berlini fal jelenlétében, a háborús múlt bűneit hordozó férfivilág és a női összefogás hangsúlyozásában, a sejtelmesen hátborzongató és a gore-jelenetek váltakozásában, valamint az új vezetést szorgalmazó, illetve a régihez ragaszkodó tánctanárok széthúzásában is megmutatkozik.

Lehet azon vitatkozni, hogy jót tett-e az új változatnak a korhű és realisztikus beágyazás, az, ahogy politikai és pszichoanalitikus rétegeket rak az alapvetően igencsak naiv, eredetileg 8-10 éves lányokra írt történetre. Az új Sóhajok így sokat veszít meseszerűségéből, amit pedig annak idején Argento a díszletek és a színskála mellett a főszereplő kiválasztásával is nyomatékosított. Jessica Harper babaszerűsége igazi mesehősnő benyomását keltette, míg az újabb változatban a vörösre festett hajú Dakota Johnson vérszegény alakítása ellenére is sokkal inkább hús-vér nő. A Johnson által megformált Susie ugyanazt a felismerésekkel teli utat járja be, mint az általa életre keltett Anastasia Steele A szürke ötven árnyalata-trilógiában, csak itt nem a BDSM-en keresztül fedezi fel önmagát és saját nőiségét, hanem a tánc és a mögötte rejlő sötét erők segítségével, ahogy például Darren Aronofsky Fekete hattyú című filmjének hősnője is. Johnson halovány jelenlétét annál inkább ellensúlyozza Tilda Swinton energiája a karizmatikus Madame Blanc szerepében, de casting-telitalálatnak mondható az iskola személyzetét alkotó boszorkányok többsége is, például Angela Winkler, Ingrid Caven, Sylvie Testud vagy a modellből lett színésznő Alek Wek, hogy csak néhányukat említsem. Bár a fiatalok gyaníthatóan Dakota Johnsonra, Chloë Grace Moretzre vagy Mia Goth-ra váltanak jegyet, a hátborzongató élményt és az emlékezetesebb alakításokat inkább a balettiskola mesterei nyújtják.

Az 1977-es Sóhajok hangulatához a fényképezésen (operatőr: Luciano Tovoli) túl az Olaszországban rendkívül népszerű progresszív rockzenekar, a Goblin zenéje és hangeffektusai is nagyban hozzájárultak. A merőben más, ám nem kevésbé atmoszférikus képekért ezúttal a Szólíts a nevedenben már Guadagninóval dolgozó Sayombhu Mukdeeprom felelt, a zenéért és a sejtelmes hangokért pedig a Radiohead frontembere, Thom Yorke, aki nem kevésbé innovatív módon állt a feladathoz, mint olasz elődje. A pogány rituálék ceremóniaszerűségét a modern táncjátékkal és a szintén a múlt század második felében formálódó, a „legősibb modern táncként” elhíresült Butoh tánccal ötvöző koreográfiát a belga-francia Damien Jalet jegyzi. Jalet, aki nemrégiben Abramović-csal is együtt dolgozott, szintén sokat ad Luca Guadagnino alkotásának legapróbb részletekig kimunkált összképéhez.

Luca Guadagnino Sóhajokja, ahogy a rendező maga is hangsúlyozta, valóban inkább főhajtás Argento kult horrorja előtt, mintsem annak újraforgatása. A valós történelmi közegbe ágyazás, az egyéni és társadalmi traumák felemlegetése, a jungiánus pszichoanalízis beemelése újabb fajsúlyos rétegeket pakol a Sóhajokra, amit a banális, gyermekmeseszerűen naiv alaptörténet nemegyszer csak mély sóhajtások, vagy inkább hangos nyögések árán bír el. Argento trash-meséjének új köntösbe öltöztetett változata elsősorban kimunkáltsága miatt annyira más, hogy éppen ettől a másságtól lesz méltó utódja a szintén nem elsősorban a története, hanem sokkal inkább a szín-, látvány- és hangzásvilága miatt kultfilmmé vált eredetinek. Azt azonban nem szabad elfeledni, hogy bármily drága és finom is az új köntös, azért az mégiscsak egy erősen B-filmes alapot takar, ami olyan kettősséget hordoz, amire én vevő voltam, de a fesztiválközönséget igencsak megosztotta.