Ahogy filmje hősnőjét, Luca Guadagnino író-rendezőt is elfogta a nosztalgia: megpróbált retró, Fellinit idéző olasz művészmozit készíteni, megszerezte hozzá Ralph Fiennest, Tilda Swintont, Matthias Schoenaertsot és Dakota Johnsont, de csak majdnem jött neki össze az, amivel Paolo Sorrentino nagy sikereket arat.
Marianne (Swinton) világhíres, ámbár épp kiöregedő rocksztár, aki épp hangszálműtétjéből lábadozik az olasz tengerparton fiatalabb(nak látszó) pasija, Paul (Schoenaerts) oldalán. A díva exe és valamikori producere, Harry (Fiennes) Rómában tölti a nyarakat, és miután tudomást szerez Marianne hollétéről, meglátogatja őket fiatal felnőtt lányával, Penelopéval (Dakota Johnson) együtt, akivel nemrég találtak egymásra (a férfi roppant szabados életre tekint vissza). Az excentrikus zenecsináló és introvertált, ámbár csábos lánya alaposan felforgatják a párocska nyaralását.
A Velencében versenyzett film izolált helyszínen játszódik és a négy főhős kapcsolatára fókuszál: Harry nem titkolja, hogy exét visszaszerezni jött, lánya pedig a kisportolt Paulra vet szemet. A karakterek polarizált jelleme is konfliktust generál. Harry-nek be nem áll a szája, és az is sokat elmond róla, hogy sarló, kalapács és vörös csillag van rátetoválva. Roppant energikus és szókimondó természet, ami gyakran bajba keveri. Egykori legjobb haverja, Paul a tökéletes ellentéte, mivel egy papucs. Swinton természetesen csupaszív karaktert alakít, az elkényeztetett Penelope viszont szereti a botrányt, ebben apjára ütött. A lány a közönség azonosulására kijelölt avatárnak is alkalmas, mivel még Harry-t is csak most ismerte meg, azaz újoncként, kívülállóként, gyerekként csöppen bele egy sok évvel korábban kezdődött szerelmi háromszögbe. Az első számú főhős viszont a rockénekes, aki új, kicsapongástól mentes életet kezdett, amit fiatal pasija jelképez, ám elragadja a nosztalgia, visszahúzza a múltja Harry személyében.
Mindezek erotikával fűszerezett kamaradarabot sugallnak, de a rendező minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy kivigye ezt a drámát a színpadias díszletek közül, maximálisan kihasználja a forgatási helyszín adottságait. Harry jól ismeri Olaszországnak ezt a részét, és nem rest mindent megmutatni a többieknek. Az időt főleg napozással és szeretkezéssel elütő párt bulizni, étterembe, népünnepélyre viszi, és mivel Marianne beszélni is alig tud a műtétje miatt, meghívja helyi olasz barátait a nyaralóba. A filmet nem fordulatok, hanem epizódok dominálják, azaz nem dramaturgiai tetőpontokra, hanem atmoszférateremtésre van kihegyezve. A legjobb jelenetei Hollywoodban a vágóasztalon végezték volna, mert nem lendítik előre a cselekményt. A dokumentarizmus sem hiányzik belőle, Guadagninónak még a migránsválságot is sikerült találóan beépítenie a történetbe.
Nem csak a helyszín, de a rendezés is látványos és szexi. A direktor le sem tagadhatná, hogy olasz, a filmet ugyanis mintha a fiatal Dario Argento rendezte volna. A kamerakezelés pontos és bravúros, Guadagnino hosszú, variókkal teli snitteket használ, máskor vadul vág, szuperközeliket dob be, ferde szögekből fényképez, és karakterek nézőpontjait rekonstruálja. Harsány a zene is, egy alkalommal még némi Popol Vuh is felcsendül, Herzog után szabadon. A direktor színészvezetésére sem lehet panasz. Johnson fiatal kora ellenére máris tökéletes femme fatale, egyszerre érzéki és magába forduló, Schoenaerts pedig meggyőzően adja a jóképű, bikanyakú balekot. Azon pedig nincs mit csodálkozni, hogy Swinton és Fiennes remekelnek. Előbbi alig beszél, szinte némafilmszínészt alakít egy egyébként meglehetősen önazonos művész-szerepben, utóbbi magánszámai pedig a film legemlékezetesebb jelenetei.
A Bigger Splash azonban nem több, mint egy habkönnyű nyári mozi. Működik drámaként is, hangulatos eyecandy-ként is, csak épp sosem egyszerre. Drámaként egyenletlen: néhány jelenete pattanásig feszül a sok ki nem mondott érzelemtől és gondolattól, ezeket viszont felesleges flashbackek oltják ki, amiket inkább a jelenben játszódó szcénákban kellett volna exponálni. A film a végére krimi-thrillerbe is átmegy, ami grandiózus finálét eredményez, kár, hogy a direktor még jódarabig nem képes lezárni a mozit, ami összességében negyedórával hosszabb a kelleténél (és mondhattam volna félórát is, mert 124 perces).
A rendező kamerával való játszadozása nem válik többé egyszerű és öncélú formalizmusnál, mivel nincs igazi összhangban a történettel, legfeljebb a helyszínnel. Márpedig egy helyszín nem tud önmagában elvinni a hátán egy mozifilmet. Pedig itt láthatóan erre ment ki a játék: egy nyaraláson játszódó történettel lehet külhoni világsztárokat szerepeltetni egy olasz, de angolul beszélő, nemzetközi közönségnek szánt filmben. A Bigger Splash ráadásul egy szintén francia-olasz koprodukció remake-je (La Piscine / A medence, 1969), és ha már Guadagnino nem is saját kútfőből dolgozott, elvárás, hogy emlékezetes mozit alkosson. Munkája tipikus remake: immár napjainkban játszódik és látványosabb az ihletőjénél. Így aztán nem régimódi olasz művészfilm lett belőle, hanem műfajfilm: Argento és társai is hatásosabban megcsinált, külföldiek számára egzotikus ripoffokban utaztak.
