A közelmúlt görög mitológiából táplálkozó amerikai szuperprodukciói – élükön Columbus mítoszkasztráló blockbusterével (Villámtolvaj) – mára szinte teljesen kiölték a nézőből a történeti hűség iránti igényt. Az istenképek felcserélése, az ókori mítosz felülírása azonban továbbra sem lehet kifogás a következetlen dramaturgiára és a papírmasé-figurákra. Ha pedig mindehhez még a vártnál jóval gyengébb képi világ is társul, a végeredmény több, mint kiábrándító.

A Szállító-filmeket és A hihetetlen Hulkot rendezőként jegyző Louis Leterrier láthatóan nem tudott mit kezdeni a mindennemű logikát és ok-okozati kapcsolatot mellőző forgatókönyvvel, de az ismert színészek enervált alakítása, illetve az eredetileg kétdimenziósra készített film utólagos átkonvertálása sem emeli a film színvonalát. A titánok harca egy aspektusból azonban mindenképpen filmtörténeti jelentőségű: ez a 3D-korszak első igazi bukása. A bejáratnál kapott szemüveg ugyanis nem, hogy hozzáad, de el is vesz a vizuális élményből: a háttérben lebegő fák képe, a helyenként mélyebb képsík és a figurák elhomályosított kontúrja ugyanis cseppet sem kárpótolnak a néhol szinte teljes sötétségbe burkolózó jelenetekért, arról nem is beszélve, hogy a néző orrnyerge is komoly szenvedéseket kell, hogy kiálljon a kényelmetlen okuláré miatt.

Az elbeszélő részeket kiiktató, akció-orientált film szüzséje megszokott panelekből építkezik: adott egy (vélt) családját elvesztő ifjú (Perszeusz), aki bosszút esküszik szerettei gyilkosa ellen. Hamarosan ráébred, hogy kiválasztottnak született, a kitűzött cél így többnek bizonyul egyszerű megtorló hadjáratnál, a személyes sérelmek helyett a pátoszba hajló, humánus életeszmény válik az összecsapások valódi katalizátorává. Az Olümposzon fészkelő istenek beemelése ez esetben tehát puszta ürügy a fizikai törvényszerűségek felrúgásából eredő akciójelenetek maximalizálására. A Ralph Fiennes által életre keltett (?) Hádész így kedvére hömpölyöghet füst alapú szellemalakként, sőt denevérszerű szárnyas lényekké is osztódhat, ha éppen az mutat jobban az adott mészárolós jelenetben.

A látványosság oltárán áldozó alkotók tehát sajnálatos módon egy csepp bort sem voltak hajlandóak loccsantani a történetírást megihlető múzsák tiszteletére, a darabokra szaggatott elbeszélésfoszlányok így képtelenek használható egésszé összeállni. A film nem ad számot az istentagadó argoszi dölyf eredőjéről, homályban maradnak a késleltetett reakciók okai (nem tudjuk meg, hogy a dzsinneknek nevezett, kék lánggal gyógyító figurák miért várnak a fél embersereg lemészárlására, míg végre közbeavatkoznak), de Zeusz vak ostobaságára sincs különösebb magyarázat. Ehelyett kapunk óriás skorpió monstrumokat, a kilencvenes évek számítógépes világából a filmvászonra szökött Medúzát, ormótlan csápokkal hadonászó krakent és a röhej határát súroló, berozsdásodott Kharónt. A színészek sem támogatják meg játékukkal a nevetésre ingerlő szörnyeket: a Perszeuszt alakító Sam Worthington arcpirítóan flegma alakítása például már-már a komikum irányába mozdítja el ezt az epikus fantasy-nek szánt munkát. Hasonló tévútra keveredett a páncéljában feszengő – amúgy jobb sorsa érdemes – Liam Neeson, de Fiennes Voldemort-újrajátszását is átható értetlenség lengi körül.

Tovább ront a helyzeten az 1981-es eredetivel való összehasonlítás, mely a remake végleges megbuktatásához vezet. Jóllehet Desmond Davis filmje is hasonló szerepet töltött be saját korában, mint Leterrier átdolgozása 2010-ben, mai szemmel nézve a 30 évvel ezelőtti verzió bája, technikai kivitelezése¹ és egyszerű, mégis konzekvens történetvezetése jóval felülmúlja ezt az izzadságszagú múltidézést. Ha pedig ennyi buktató még nem lenne elég, az alkotók még némi intertextuális reflexiót is beleerőszakoltak a filmbe. A nyolcvanas évekbeli verzió ikonikussá vált aranybaglyának humorforrásként való szerepeltetése ugyanis kettős negatív hatást eredményez: az eredeti ismeretének hiányában egy újabb megválaszolatlan kérdés marad, azaz zavart kelt; míg ellenkező esetben az elvonatkoztatást, az összehasonlítás elkerülését nehezíti.

Elismerés jár azonban Lindy Hemming jelmeztervezőnek, aki hosszas kutatás eredményeként, aprólékos munkával dolgozta ki az istenek és emberek megjelenését. A páncélok például a mitológiában az adott istenséghez társított állat-, és növénymotívumokkal vannak díszítve, de érdemes kiemelni a tervező kreativitását is a katonák lábbelijének megtervezésekor. Az akciójelenetek során nagy volt a sérülés veszélye, a nyitott szandál viselése így balesetveszélyesnek bizonyult. Ezt kiküszöbölendő Hemming és csapata emberi lábujjak képét festették zárt cipőkre. A művelet olyan jól sikerült, hogy még behatóbb vizsgálat során is nehéz észrevenni a cselt.

Ez utóbbi erény – bár mindenképpen említésre érdemes – egyértelműen kevésnek bizonyul ahhoz, hogy helyet biztosítson A titánok harcának a megnézendő filmek sorában. Nemhogy a mozijegy, de még a DVD kikölcsönzésének árát sem éri meg.

¹ Az 1981-es eredeti, hasonló című Clash of The Titans Ray Harryhausen utolsó filmje, amelyben az általa elhíresült stop-motion-animációt használta.