A történet a jól ismert, 1894-ben kiadott Rudyard Kipling-novellafüzér első részein alapuló mese. A szereposztás parádés. A rendező a Vasember-filmekkel nemzetközi hírnevet szerzett Jon Favreau, aki film végét látva ezúttal is folytatásos történetben gondolkozik. Az újdonság a technika: CGI az egész világ. És ez most jó.
Egy elárvult emberkölyök a dzsungel mélyén nő fel, állatok vigyáznak épségére, s amikor a vadon már veszélyessé válik rá nézve – egy tigris kezd rá vadászni –, visszaindítják igazi hordájához, az emberek közé. Szép, klasszikus felnövéstörténetet látuk barátságról, bajtársiasságról, szeretetről, kitartásról, s az egyetemes emberi értékek jól kimunkált, tiszta és meglepően eredeti jellemrajzokkal társulnak. Maugli (Neel Sethi) ember volta például nem csak annyit jelent, hogy két lábon jár, és nem igazán tartozik a dzsungelhez (bár kétségtelenül ebből származik a film legviccesebb jelenete, amelyben a vízhez sereglett, tikkadt és pletykás állatok súgdosódnak Maugli háta mögött): az ember ösztönösen kitalált „trükkjei” révén emelkedik ki az állatvilágból. Maugli gondolkozik, és minden feladathoz eszközt fabrikál magának – ezt a másságát a többiek furcsálják, tiltják vagy kihasználják. A tét ezúttal sokkal hétkönapibb, mint bármelyik korábbi Maugli-verzióban: a dzsungel kiveti-e magából vagy befogadja az emberkölyökköt, lehet-e belőle egy lesz a vadon összes többi, „teljes értékű” állata közül?
Nemcsak a főszereplő, hanem a többi figura jellemrajza is meglepően friss és határozott, és hála ezért az állatokat megszólaltató színészeknek is, akik minden jel szerint kedvüket lelték a feladatban. A film élénk és nagyon mai üldözésjelenettel indul, amelyben Bagira (Ben Kingsley) követi az ágról ágra ugráló Mauglit, majd a végén tapasztalt edzőként értékeli a teljesítményét. Az itt is zseniális Bill Murray Baluja a Disney-féle rajzfilmverzió medvéjének továbbfejlesztése: a jó kedélyű, dundi mackó most rettenetesen lusta és enyhén tériszonyos, ugyanakkor ügyes manipulátor, aki nem átall füllenteni és kihasználni Maugli ügyességét és „trükkjeit”, csakhogy mézhez jusson – közben meg aranyos és szerethető, egy pillanatig sem lehet haragudni rá. A „piros virágra” vágyó majomkirály (Christopher Walken) meglepően gonosz, zsarnok óriás, Ká, a kígyó Scarlett Johansson angyali hangján bűvölő, hízelgő ragadozó, Idris Elbának pedig egy igazán félelmetes, kegyetlen és aljas Sir Khánt köszönhetünk.
Apropó bűvölés: egy ilyen népszerű gyermekirodalmi klasszikus adaptációjakor nem lehet eltekinteni a korábban készült, szintén népszerű filmes és rajzfilmes adaptációktól (a Korda Zoltán-féle, Oscar-díjas, 1942-es, élőszereplős és az 1967-es animációs feldolgozásra gondolok, a gyatrább verzióktól egyáltalán nem árt eltekinteni). Kérdés, hogy milyen mértékben érdemes követni ezeket, vagy inkább bizonyos elemeiket újrahasznosítani. A Disney-rajzfilmek aranyosság-faktorát kötelezően növelő, apróbb testű állatkák megjelenése például újraértelmezve kimondottan üdítő: a mindegyre elődöcögő, tüskéivel mindenhova beakadó tarajos sül, a tobzoska és főképp a mese kedvéért a dzsungelbe beköltöztetett, nagy fülű sivatagi ugróegerek felbukkanása minden alkalommal kiapadhatatlan humorforrásnak bizonyul Favreau filmjében. Ezzel szemben a zenével okosabban is lehetett volna bánni. Bőven elég – vicces önreflexív utalás – lett volna, ha Balu megelégszik annyival, hogy beledúdol a Disney-féle verzióból jól ismert dalába (tegyük itt hozzá, hogy a dallam háttérzeneként elhangzó feldolgozása igazán szép lett), s nem veti magát hanyatt a folyón, hogy Mauglival elbulizza az egész dalt, de a majmok királyától sem esik jól a másik rajzfilmsláger előadása. Az éneklés teljesen idegen marad a film szépen felépített világában, ahol az állatok antropomorfizmusa a szükséges minimumra van szorítva, azok meglepően valósághűen, többnyire tényleg állatként mozognak.
Általában a film teljes, nagyrészt számítógéppel varázsolt világa valósághű és aprólékosan kidolgozott. Az ágak és liánok labirintusaként megjelenő 3D-s dzsungelt, a látványos, ősi templomot és CGI-állatokat is komolyan lehet venni, a Lupita Nyong'o által megszólaltatott farkasmama bundája pedig olyan „igazi” és simogatnivalóan puha a vásznon, hogy szinte kívánunk beletúrni Ugyanakkor le a kalappal a főszerepet – az egyetlen emberfigurát – alakító Neel Sethi előtt: alig látszik ki a földből, nincs semmilyen filmes tapasztalata, mégis képes volt magától értetődő természetességgel vitatkozni egy láthatatlan fekete párduccal egy csupasz zöld vászon előtt, a film legvégén pedig ez áll: „Filmed… in Downtown… Los Angeles”.
Nemrég a Hamupipőke élőszereplős, 3D-s változata készült el, most A dzsungel könyvét hozta el újra a mozikba a Disney. Ráadásul épp idén készült el még egy adaptáció, egy holland rajzfilm, és az IMDb tud egy 2018-ra ígért verzióról is, amelyet Andy Serkis rendez a Warner stúdióban, s amely mögé újabb sztárparádé, többek közt Christian Bale, Cate Blanchett Benedict Cumberbatch sorakozott fel. Lehet-e még újat mondani Maugli meséjéről? Nos, Favreau most tudott – picit mégis kételkedve várjuk a következő filmeket.
