A Mentőakció briliáns ötvözete túlélőthrillernek és sci-finek, de van hátulütője is: a dráma műfaját kifelejtették belőle, és ez a szegmens elengedhetetlennek bizonyul a tökéletes filmélményhez.

A felütés viszont úgy tökéletes, ahogy van: in medias res kezdődik a film, a bonyodalom rögtön a nyitójelenetben beüt, így már az első percekben megtudjuk, mire megy majd ki a játék. Egy csapat asztronauta épp a Marson végez vizsgálatokat, amikor derült égből villámcsapásként beüt egy vihar. A csapat felszáll és hazaindul, kivéve Mark Watney-t (Matt Damon), aki hátramaradt menekülés közben. Minden jel szerint halott, valójában azonban túlélte a vihart.

A történet túlélőfilmként kezdődik: hősünk egyedül reked a Marson, mindenki halottnak hiszi, és senkivel nem tud kommunikálni. Élelme alig van, és jól tudja, hogy évekbe telik, mire csapatot küldhetnek érte. Egyetlen szerencséje, hogy botanikus, így ha valakinek, hát neki pont sikerülhet termelnie a kietlen bolygón. Filmünk a robinzonád és a sci-fi találó ötvözete, melytől az utóbbi műfajtól megszokott tudományos pontosság is számon kérhető. Még ironikus önreflexióra is látunk példát, amikor hősünk kifejti, hogy a Mars papíron nemzetközi víznek minősül, ő pedig ezek szerint kalóznak.

Küldetése röhejesen lehetetlen, helyzete olyan abszurd módon kilátástalan, mintha egy geg lenne a Sötét csillag / Dark Starból. És ami azt illeti, a film valóban tele van poénokkal, többet lehet rajta nevetni, mint egy átlagos kortárs vígjátékon. A humor java ráadásul a történet koncepciójában gyökerezik: nem csak a lehetetlen misszióból ered, de abból is, ahogy a mindig optimista geek főhős vicceskedve próbálja tartani magában a lelket. A Mentőakció vígjátéki oldalával viszont az a gond, hogy az alkotók nem bírnak magukkal és a humoros hangnemet az egész filmre kiterjesztik. A túlontúl oldott hangvételnek köszönhetően nehéz betegre aggódnunk magunkat a főhős miatt.

És van mire kiterjeszteni a vígjátéki hangnemet, hisz pl. a Lost - Eltűntekkel vagy a Cast Away / Számkivetett-tel ellentétben nem csak a főhős nézőpontjából értesülünk a történtekről, hanem látjuk az olyan fontos eseményeket is, amiket ő nem (pl. ahogy a Földön észreveszik, hogy él). A hősnek egy idő után már minden mozdulatát figyelemmel kísérik a Földről, amit ő nem lát, de mi igen. Eme alkotás tehát nem pusztán túlélőfilm, de túlélőthriller is egyben, hisz a főhősért egy mindentudó, mindent látó szemszögből aggódunk. A játékidő múlásával – amint a NASA elkezd dolgozni a mentésen – hősünk ráadásul egyre passzívabbá válik, és a történet átcsap mentőakcióba. Eleinte a hősnek kellett problémákat, nehéz feladatokat megoldania, később viszont már a mentőakció szervezőinek és résztvevőinek.

Túlélőfilmként, sci-fiként, thrillerként, sőt vígjátékként egyaránt jól muzsikál e mozi, meglátszik rajta, hogy bestseller (Andy Weir azonos című regénye) alapján készítette egy sci-fi túlélőthriller-specialista (lásd Alien) és egy tehetséges forgatókönyvíró (Drew Goddard). Az alkotásnak viszont vannak további gyenge pontjai is (a túl komikus tónus mellett), amelyek talán épp abból származnak, hogy ez egy regényadaptáció, nem pedig eleve filmre írt történet. Például: a hősért nem csak aggódni nehéz, de vele azonosulni is, pedig ezt mindennél jobban erőlteti a cselekmény, hisz a protagonista egyedül van környezetében és már csak esélytelensége és szerencsétlensége miatt is szurkolunk neki. A gond az, hogy a karakter meglehetősen egysíkú és nincs jellemfejlődése: csak egy geek, aki olyan gépiesen oldja meg az elé kerülő problémákat, mint valami robot. A film cselekménye akár egy olyan videojátékba is elmenne, amely macgyveri találékonyságra építő, megoldandó küldetéseket, pályákat tartalmaz. Ráadásul a főhős tudósként olyan ismereteket használ, ami a nézőnek nincs.

Az alkotók főként úgy igyekeznek lebilincselni a nézőt, hogy a főhőst kiszolgáltatott helyzetbe sodorják a cselekmény során, pedig már számtalanszor bebizonyosodott, hogy a filmek még mindig drámai eszközökkel tudnak csak igazán intenzív azonosulást teremteni. Érdeklődve és izgulva figyeljük a hőst, de érzelmileg aligha mozgat meg minket. Eleve passzív nézői pozíciónk a játékidő múlásával ráadásul egyre inkább eggyé válik az eseményeket a médián keresztül követő átlagos földlakókéval. A többi karakternek van drámai dilemmája – mennyi áldozatot ér meg visszahozni a sorsára hagyott túlélőművészt – de a cselekmény a nyitánytól a főhőssel való azonosulást erőlteti, aki pedig háttérbe szorul a fináléra.

Egy túlélőtúra, valamint egy mentőakció viszont jól mutat mozivásznon, a regényt tehát volt értelme filmre adaptálni. A történet még úgy is dinamikus képileg, hogy a főhős sokat beszél a kamerának – vagy saját magában. A látványvilág is perfekcionista, még a 3D használata is megindokolható a Mars barátságtalan miliőjének hatásosabb megjelenítésével. A Mentőakció tehát sikeres küldetés, de a kísérlet eredménye korántsem múlta felül a várakozásokat.