A Dumbó 2019-es feldolgozása bár nem tükrözi teljes mértékben Tim Burtont, mégis meglepően jól sikerült film lett.
Hadd kezdjem egy vallomással ezt a cikket: számos előítélettel ültem be Tim Burton Dumbójára. Egyrészt sosem szerettem az 1941-es verziót, már gyerekként sem esett jól egy órán keresztül azt nézni, ahogy kiközösítenek és megaláznak valakit, még akkor sem, ha egy elefántról van szó. Az a tény, hogy Dumbó végül megtanul repülni és hatalmas sztár lesz belőle, egyáltalán nem érződött megfelelő elégtételnek. Másrészt pedig kifejezetten zavar a Disney legújabb pénzzsákmányoló stratégiája, miszerint futószalagon gyártják a klasszikus mesék „élőszereplős” verzióját. Szóval meglehetősen kétkedve ültem be a 2019-es Dumbóra. Viszont pozitívan csalódtam. Bár a klasszikus burtoni jegyek nem igazán markánsak, azért a mester már dolgozik annyi ideje a Disney-vel, hogy tudja, hogyan csempéssze bele magát egy filmbe.
Első lépésként eltörölte az állatmese műfaját és egy tágabb, családi történetté dolgozta át. Így az egér/madár segítők helyett két gyerek vette szárnyai alá a repülő elefántot, és megjelenhetett a kétes apafigura, akit Colin Farrell alakít. Burton ugyebár előszeretettel épít bele a filmjeibe nem túl szimpatikus apákat (mint Az Álmosvölgy legendájában vagy a Charlie és a csokigyárban), vagy épp olyanokat, akik nem voltak jelen a gyerek életében. Ahogy a Sweeney Toddban, úgy a Dumbóban is ez utóbbi kategóriába esik a családfő. Holt azonban kénytelen volt elhagyni a gyerekeit, ám meg is fizette az árát: katonaként szolgált, de fél karral tért haza arra, hogy időközben elhunyt a felesége.
Holt és családja a Medici fivérek cirkuszi társulatának tagjaiként élnek, a vándorcirkusz turnéját pedig a Dumbó nyitánya egy nagyon hangulatos montázsban mutatja be. Maga a film egyébként az amerikai cirkuszvilág aranykorában, az 1910-es években játszódik, így a társulatban is megtalálható minden tipikus fellépő: az erőember, a „sellő”, a hasbeszélő, említés szintjén pedig még a szakállas nő is. A karakterek terén persze jobban is elengedhette volna a fantáziáját Burton – akár az 1932-es horrorfilm, a Freaks szintjéig is elmerészkedhetett volna –, de családi mozi révén nem állt neki kísérletezni. És ez a Dumbó egészére igaz. A rendező helyenként inkább biztosra ment, így például az eredeti mese látomásos szekvenciáját cirkuszi show-elemként beleépítette a filmbe, itt pedig azért valamennyire kibontakozhatott a burtoni vízió.
Ám tény, hogy Burton rendezésénél Ehren Kruger forgatókönyve jóval merészebb volt. A sztori ugyanis nem állt meg ott, ahol az eredeti gyerekkönyv és rajzfilm: Dumbó számára nem az a csúcs, hogy megtanul repülni és híres lesz. Kurger feltérképezi azt is, milyen előnyei és hátrányai vannak a hírnévnek, ezzel elkerülhetetlenül behozza a kapzsiság témáját, valamint felteszi a legfontosabb kérdést is: egy elefánt biztosan a cirkuszban a legboldogabb? (Spoiler: nyilván nem.) Emellett pedig nem elégszik meg azzal, hogy kizsákmányolja Dumbót néhány poén erejéig, ahogy azt a rajzfilm tette – sokkal empatikusabban viszonyul a bántalmazott elefánthoz. Így a gyerekkoromban tapasztalt kettősség, a „tudom, hogy most nevetnem kéne, de akkor miért vagyok ilyen szomorú?”-érzés egyszerűen nem volt jelen. Természetesen sajnálja a néző az elefántbébit, de sokkal többször és jobban ki tud állni magáért Dumbó, melynek következtében jóval életvidámabb végeredményt kapunk. Ráadásul az elefánt segítői is jóval kompetensebbek, mint egy egér meg néhány varjú. 1941-es bajtársai egyébként szimbolikusan beköszönnek az élőszereplős változatban: Dumbó most is tollak segítségével tud repülni, Holt lánya, Milly pedig megpróbálja összebarátkoztatni néhány egérkével.
A Dumbó második fele tehát teljesen új, melyben azért felfedezhetünk néhány önreflexiót. Ilyen például a Disneylandet idéző Dreamland, ahová a társulat költözik Dumbó sztárrá válása után. Vagy például a fellépések előtt árult, és gyorsan elkapkodott merchandise, azaz elefántos plüss – e két apróság ügyesen állít görbe tükröt a Disney-nek. Ám magára a film intézményére is található direkt utalás a Dumbóban, ami pedig az önreflexivitás mindenkori csúcsa, ugyebár.
Azonban ha a felturbózott és szerethetőbbé tett történet nem lenne elég motivációs erő a jegyvásárlásra, a Disney B-terve a bevételszerzésre az A-listás szereplőgárda. Michael Keaton az antagonista befektető, V. A. Vandevere szerepét egyáltalán nem rajzfilmes gonoszként, hanem csupán egy problémákkal küszködő üzletemberként formálja meg. Ez pedig igazán üdítő a korábbi remake-ek főgonoszaihoz képest (lásd Colin Firth a Mary Poppins visszatérben). Colin Farrel igazán szerethető, a gyerekeit alakító színészpalántákra viszont még nála is jobban illik ez a jelző. Thandie Newton legkisebb lánya, Nico Parker és Finley Hobbins életük első szerepében láthatóan nem szeppentek meg a feladattól: magabiztosan mozogtak a CGI-Dumbó körül. (Merthogy a produkcióban szereplő állatok majdnem mindegyike csak a számítógép teremtménye.) Danny DeVito pedig hozta a szokásos vicces formáját, hogy aztán ő váljon a film fő humorforrásává.
A Dumbó tehát egy abszolút pozitív csalódás, így azoknak is jó szívvel ajánlom, akik hozzám hasonlóan sosem tudtak megbarátkozni az eredeti Disney-mesével.
