A Disney fogta Mary Poppins táskáját, és leporolta. Nem szabatta újra, nem varrt rá új gombokat, a bélését sem cserélte ki, csak némi új fényt kapott. Mégis annyi varázs volt még benne, hogy elhisszük: Londonban 54 év elteltével is csodadadusok hullanak az égből.
A Disney-nél az utóbbi időben végérvényesen beragadt a remake-gomb, hisz nagyszabású újrázásokba kezdtek: élőszereplős változatban megelevenedett már a Szépség és a Szörnyeteg és A dzsungel könyve is, ráadásul egy trailer erejéig a CGI-Szimba is szétsokkolt már mindenkit, aki gyermekkora megtiprását érzi a levegőben. Lehet őket ezért gyűlölni, ám azt nehéz elvitatni tőlük, hogy maximálisan tisztelik saját meséik múltját. Talán túlzottan is, hisz szinte már görcsösen ragaszkodnak az eredeti filmekhez, általában mindenféle újító szándék nélkül, csak a külcsínt érintő előremutatással készítik filmjeiket, amelyek nyilván közepes színvonalat és szép pénzeket hoznak, de senki fejébe nem betonozzák bele mondjuk Dan Stevenst Szörnyetegként – és nem csak a jelmeze miatt.
A megúszós recepttől a Mary Poppins visszatér esetében sem tértek el, pedig ez ráadásul nem egy remake, hanem egy folytatás. A Disney viszont még folytatást is remakelve gyárt – igen, most rád nézek, Az ébredő Erő! –, hiszen úgy nagyjából majdnem teljesen ugyanaz a történet ismétlődik meg a Banks-családdal egy generációval később, mint az 1964-es eredetiben. Ugyanúgy a gonosz pénzemberek sodorják bajba a családot, ugyanúgy odafújja Mary Poppinst a gyerekekhez a szél, és ugyanúgy a varázslat hozza el végül a reményt. Mary Poppins még mindig a lépcsőkorláton liftezik, a tükörképe pedig továbbra is mást csinál, mint amit mutatnia kéne. A karaktertípusokat ugyan próbálták újracsomagolva vászonra küldeni, de nem nehéz átlátni a szitán: ami az eredeti változatban kéményseprő volt, az itt lámpagyújtogató, ami régen egy járdarajz volt, az most törött edény, míg 1964-ben Albert bácsi lebegett a plafonon, most Topsy néni áll a feje tetejére.
Az egészben pedig az a legmeghökkentőbb, hogy ez a már-már pofátlan önkopírozás maximálisan működik. A Mary Poppins visszatér azon egészen ritka kivételek egyike, hogyan tud egy film annak ellenére teljesen magával ragadni, hogy már az egészet láttuk legalább egyszer. Ahogy Mary Poppins kinyitja csodatáskáját, nem csak a Banks-gyerekeket, de a nézőt is viszi magával az abból kitörő móka, a lendület pedig végig kitart. A film ráadásul azt a bravúrt is megugorja, amit az utóbbi évek vászonra erőltetett musicaljei nem: nem irritáló és hiteltelen a folyamatos dalolás. Még a műfaj gyűlölőinek is úgy megindul a lába a ritmusra a moziszékek alatt, hogy elfelejtenek sikítófrászt kapni az éneklő kocsis kutyától.
Pedig van itt minden, amitől helyből cukorsokkot kaphatnának az avatatlan szemek: színes-szagos kalapok, rózsaszín rajzolt ruhák, óriási színes lufikon röpködő emberek. Persze Mary Poppinsról nehéz is lenne elképzelni, hogy lyukas labdákat és szomorú, sánta kutyákat rángasson elő a szőnyegtáskájából, ám olyan jól illeszkedik minden a ’30-as évek londoni miliőjébe, hogy még azt a fajta hurráoptimizmust is elhisszük, miszerint a bennünk rejlő varázslat gyógyír lehet a kényszerű kilakoltatásra is.
A címszerepet pedig nem véletlenül bízták Emily Bluntra: az angol színésznő már nem egy szerepben bizonyított – a Hang nélkül néma szülős jelenetét nem feledjük egykönnyen –, megvan benne az a hűvös brit elegancia és báj, ami Mary Poppins esetében elengedhetetlen. Julie Andrews Oscart érő alakítását persze szinte lehetetlen túlszárnyalni, de Blunt tisztességesen teljesít. A Lin-Manuel Miranda által alakított Jack karaktere lóg kissé a levegőben, mintha rá nem bíztak volna többet annál, hogy meglepett kiskutyaszemekkel daloljon óriásikat. Nyúlfarknyi, de fontos szerepekben jutalomjátszik Meryl Streep és Colin Firth is, és ahogy sejteni lehetett, kapunk egy cameót az eredeti film férfi főszereplőjétől, Dick van Dyke-tól. A színész az asztalon ropva bizonyítja be, hogy a kor tényleg csak egy szám – van Dyke egyébként éppen ma ünnepli 92. születésnapját.
A Mary Poppins visszatér semmi újat nem mutat, csupán előhúzza a régi varázslatot a táskából. Jogosan merülhet fel az „ez meg minek kellett” kérdés a film esetében, és amellett, hogy korrekt szórakozást nyújt egy felnőttnek is, erre inkább válaszoljanak majd a gyerekek: valószínűleg a szülők nagy része nem az 1964-es klasszikussal kezdi a legfiatalabb generáció filmes kiművelését. Inkább elviszik karácsonykor a gyereket a „legújabb” Disney meseleporolásra, és a Mary Poppins visszatérben meg is van az a plusz, hogy a legkisebbek is átérezzék az új produkciókra nem feltétlenül jellemző Disney-varázst.
