Feleslegesen fújták fel az oroszok a klasszikus mese homoszexuális figurájának esetét. Soha nem volt globális szinten aktuálisabb a külsőségektől független társadalmi elfogadás, Bill Condon elegánsan felújított, élőszereplős változata ráerősített a francia eredetű történet tanítására.
Olyan sztori ez, amit kismillió alkalommal, ezerféle változatban vitték már színpadra és filmre, az 1991-es rajzfilm filmzenéje Oscar-díjat is kapott, így nem kevés szájhúzással ül be a néző a moziterembe, hogy ugyan mi újat lehet még kihozni ebből az agyonrágott sablonból – bár a Christophe Gans-féle lagymatag sztorinál csak jobb lehet bármiféle feldolgozás. Szerencsénkre nem újragondolt képeket kaptunk, hanem egy becsületes, majdnem tetőtől-talpig remake született, bebizonyítva, hogy az egyszer már világsikert elért történethez megéri hűséges maradni.
A cselekmény tehát ismerős: kis francia falu az 1700-as évek közepén a maga ritmikus, beidegződött, a műveltséget feleslegesnek tartó, kétkezi munkát áldó rendjével, amelyben a fiatal szépség, Belle nem találja a helyét. A lány okos, könyvmoly, kíváncsi, nyitott a világ felfedezésére, megértésére, így a 18. századi paraszti vidéken szöges ellentéte minden falubelinek. A lány ezúttal is elkeveredik az elátkozott Szörnyeteg kastélyába, amelynek minden elvarázsolt lakója abban reménykedik, hogy lesz valaki, aki a szőrös bölényarc mögötti embert megszereti és megtöri a kapzsiság, szívtelenség, hiúság miatt „elnyert” átkot. Tik-Tak úr, Lumière, Kanna mama, Csészike, Belle napsárga estélyije – a megszokott helyére tett apró részletek széles vásznon látványos nosztalgiát ébresztenek a történet kedvelőiben.
Condon épp annyi újdonságot lehelt a történetbe ahhoz, hogy sokkal emberközelibbé, aktuálisabbá és valóságszerűbbé tegye a jól ismert történetet. Belle ezúttal mintha kevésbé lenne álmodozó és sokkal inkább két lábbal áll a földön: egy másik kislányt is olvasni akar tanítani, a falubeliek megvetése ellenére használja apja praktikus, időt spóroló találmányait, és a Szörnyeteg fogságába esve nem borul azonnal könnyeibe fulladva a selyempárnák közé, hanem a szökést tervezi. Emma Watsonnak egyszerűen energikus, elbűvölő, félig francia önmagát kellett adnia, végig lubickol Belle szerepében, angyali csengésű hangjával sokunkat meglephet. Választ kapunk azokra a kérdésekre is, amelyek a történet ismerete óta foglalkoztatnak: miért nincs Belle-nek édesanyja, mi történt a szörnnyé változott herceg szüleivel.
A valószerűbb élmény érdekében Belle édesapja ezúttal sokkal kevésbé szerencsétlen, nem ügyefogyott öregember, mint animált édestestvére – a szereplőválogatás talán legnagyobb sikere az volt, hogy az önteltség illusztrációjaként működő Gaston megformálását Luke Evansre bízták. A Szörnyeteg/Herceg szerepében Dan Stevens alakítása nem mozog túl széles skálán – az új Szörny szóló végigugrálását és éneklését leszámítva – de mellette szóljon, hogy a több kilós bölényjelmez alatt nem lehetett valami könnyű dolga. Hercegként azonban pazar a kémia Watsonnal. A botrányos hangulatban várt Lefou figurája erőltetés nélkül vicces, feldobó, homoszexualitásának humoros töltetű, halvány ábrázolása távolról sem akad okot semmiféle betiltásra. Ian McKellen számára kicsinyes volt az óra szerepe, a színészlegenda érezhetően nem tudta hangjával kiélni benne tehetségét, Ewan McGregornak azonban elég volt csupán megszólalni Lumière-ként, hogy megmosolyogtasson bájosan mesterkélt akcentusával, Emma Thompson pedig már sokszoros gyakorlattal állt a mikrofon mögé.
A látvány giccsmentes, megkapó, éppen elegendően hű az 1991-es rajzfilmhez, az operaszólamokban csevegő gardróbszekrénytől át a csipkézett, barokkos díszletig és a Szörny jelmezéig számos kelléket megépítettek, csak azt animálva meg CGI-jal, amit nagyon muszáj. Az operatőri munka hullámzón svenkelő kameramozgással igyekszik megfelelni a film hangulatának, bár néha kapkod, elsietve egy-két háttérfókuszt. Az Oscar-díjas filmzene kottája zengőbb kórusháttérrel telítettebb hatást ad, Alan Menkenék pedig néhány új szólóval is tarkították a hanglistát. Egy olvasott parasztlány mellett néhány színesbőrű színész – köztük egy művelt, könyveket gyűjtő fekete –, egy női ruháknak örvendő fiú felvillantása, a kifinomult lelket rejtő ijesztő külső: mind az elfogadni tudást hangsúlyozza, és azt, hogy ne a borítója alapján ítéljük meg a könyvet. A szépség és a szörnyetegnek végre olyan változata született, amellyel Condonék megmutatták: így kell finom utalásokkal, elegánsan újraéleszteni egy örökaktuális sikertörténetet, amely után dalolászva hagyjuk el a mozit.
