Kétféle hagyomány közül kellett választania a Disney-gárdának a legújabb egészestés Micimackó elkészítésekor: a szülői zsebet megcélzó „cuki-színes-vegyük-meg”-franchise folytatása, vagy az eredeti A. A. Milne-gyerekkönyvek adaptációja. Megnyugtató látni, hogy a 3D és számítógéppel generált képek riasztó méretű térhódításának korában a rajzfilmóriás képes volt egy valódi, gyerekeknek szánt, a szó minden értelmében mesefilmet létrehozni, amely felnőttes kétértelműségek és agresszív szuperhősök nélkül is élvezetes maradt.

Az eredetekhez való visszatérést valószínűleg a nézőközönség azon része fogja legjobban értékelni, amely Micimackót kisgyermekként, könyvekből ismerte meg. A visszafogott, idillikus rajzok E. H. Shepard vízfesték-illusztrációit idézik, távol a korábbi széria képi és narratív szempontból is harsányabb, egyértelműbb, butítottabb verzióinál, melyek a jegybevételeket kísérő játéktárgyként is hozzájárultak a mesehősök popularizálásához, valamint a stúdiónak is jó pénzt hoztak a konyhára. Ez a rajzfilm ennél sokkal arisztokratikusabb, ezért előreláthatóan inkább presztízst, mint kasszasikert fog jelenteni a Disney-nek. Előszöris az alig egy órányi hossz fel nem higítása már eleve tiszteltet érdemel. Sikerült ugyanis hű maradni a Micimackó-történetek egyszerű, de semmiképp sem infantilis hangneméhez, a címszereplő elkerüli a rivaldafény kisajátítását, s a központi kaland sem válik nagyszabású felderítő hadjárattá, amely a fejlődésregények sémájára emlékeztetve a legrosszabbat és a legjobbat is kihozza a váratlan helyzetbe került szereplőkből. Az üdítően ötletes, gyermekfantázia szülte események hétköznapiságukban is magukkal ragadóak, a médiából ömlő adrenalin-hajhászás helyett a fenntartható, napi játék örömét promoválva.

A legdicsérendőbb viszont a Micimackó annak ellenére is vicces volta, hogy sikerült elkerülnie az animációk legnagyobb betegségét, a képi humor eluralkodását a narratíva fölött. A legtöbb középszerű rajzfilmben ugyanis úgy tűnik, a sztori csupán az a szál, amire a Tom-és-Jerry-színtű gegeket biztonságosan fel lehet fűzni. Ezzel szemben a Micimackóban nincs kétsébeesett zuhanás, sem karikírozott utalás egyéb kortárs műfaji megoldásokra, viszont így is képes mosolyt csalni a kicsik arcára – és ébren tartani a nagyokat. Ha még a musical-részek is ritkábbak lennének, és nem kellene Kangát idézve arra vágyjunk, hogy „most inkább csendben ünnepeljünk”... az lenne az igazi!

A rendezővé avanzsált Stephen Anderson és Don Hall érezhetően az animációs részlegen nőtt fel, ugyanis magabiztosan aknázza ki a rajzfilm fiktív létéből származó tulajdonságát: egy önreflexív vonallal emeli meg a film színvonalát. Ahogy a mesekönyvek a papírlap írásra és rajzra egyaránt való alkalmatosságát egyszerre használják a teljesebb megértés érdekében, úgy Micimackó textuális előzményeit és ennek médiumát egyszerre viszi vászonra, az animáció diegetikus világába. Így létezik, hogy a történet a könyvből nemcsak kiindul, de minduntalan vissza is tér hozzá – hol úgy, hogy Micimackó belebonyolodik a betűkbe, hol Tigris szól bele a mese folyásába a narrátor szavába vágva, míg Bagoly, elgondolkozva a hallottakon, visszaviszi a történetet, valahogy úgy, ahogyan olvasás közben visszafordít az ember, vagy ahogyan visszateker a videóba, ha valamiről lemaradt.

Mindezt összevetve, a Micimackó a nyár egyik legüdítőbb mozgóképes élménye. Lehet, hogy ritkán kell rajzfilmet nézni ahhoz, hogy értékelhessünk egy ilyenfajta animációt, és lehet, hogy a betűhöz való visszatérés előrevetíti a tömegfilm narratíva-krízisének megoldását, de a mesefilm korhatártól függetlenül való élvezhetősége tény. Ha pedig arra a naiv kis világra, amelyet Bagoly, Malacka, Füles meg Róbert Gida képviselnek oly egyénien és színpompásan, valamikor majd szintén ilyen nosztalgikus tisztelettel emlékeznek valamikori nézői, akkor a tanulságot máris sikeresen levonta az ifjú generáció.