Egy éven belül immár másodszorra kerül olyan Micimackó-film a mozikba, amely csupán látszólag, vagy inkább csak a mögé pakolt marketing-kampány szerint szól az egész családnak. A tavalyi Viszlát, Christopher Robin után ugyanis a most premierező Barátom, Róbert Gida is egyértelműen a felnőtt közönséget célozza meg − vagy ha úgy tetszik: a felnőttekben mélyen elnyomott egykori gyerekeket.
A célközönségük ellenére azonban két, radikálisan különböző filmről beszélhetünk. A Micimackó szerzője, A. A. Milne és fia, a valódi Christopher Robin (azaz a magyar fordításban: Róbert Gida) élete és egymáshoz való furcsa, ambivalens viszonya által ihletett Viszlát, Christopher Robin a máig híres gyermekkönyv megszületésének és rövid idő alatt szenzációvá válásának háttértörténetét, valamint a csekély értelmű medveboccsal kapcsolatos, az ifjabbik Milne-t viszont lelkileg igencsak megnyomorító merchandising-kampányt mutatta be. Jórészt közönséges biopic-ként funkcionált, így leginkább olyan filmekkel említhető egy lapon, mint a Pán Péter-sztori megalkotójáról szóló Én, Pán Péter (Finding Neverland), a világnak Nyúl Péter figuráját ajándékozó nőt bemutató Miss Potter, vagy éppen a mindenki kedvenc bébiszitterét, Mary Poppinst kiötlő P. L. Travers életének fontosabb szakaszairól mesélő Banks úr megmentése. A Barátom, Róbert Gida ezzel szemben nem játssza ki az „igaz történet alapján”-kártyát. Ehelyett az elejétől a végéig tiszta fikciós formában mesél a felnövésről, az ezzel járó kiüresedésről és a gyermekkort meghatározó gazdag fantázia, elsősorban pedig a boldog és ártatlan felelősségnélküliség és semmittevés állapotának szinte mindenkinél törvényszerűen bekövetkező elvesztéséről.
Igen, Spielberg Hookjának munkamániás, a családját teljesen elhanyagoló Pán Pétere, valamint a Toy Story 3 egyetemre készülő, emiatt pedig régi, kedves játékairól lemondó Andy-je után azzal kell szembesülnünk, hogy a Százholdas Pagony örök álmodozója, Róbert Gida is felnőtt. Vezető beosztásban, a családját sokszor háttérbe szorítva, ám átlagos fizetésért dolgozik egy poggyászok értékesítésével foglalkozó vállalat hatékonysági osztályának tisztviselőjeként (vagy ahogy Micimackó mondaná: „lisztviselőjeként”), a túlzásba vitt munka és az ennek következtében rendre elmaradó hétvégi kikapcsolódás miatt igencsak közel áll a kiégéshez, nem utolsó sorban pedig a hírhedt életközépi válság is erősen fenyegeti. Ennek fényében pedig talán az sem meglepő, hogy egykori legjobb barátait, a félénk Malackát, a hiperaktív Tigrist, a depresszív Fülest, a neurotikus Nyuszit, a tudálékos Baglyot, de még a naivan együgyű, melegszívű mackótestvérét, Micimackót is teljesen elfelejtette.
Még szerencse, hogy Róbert Gidának van a történetben egy kislánya is, aki annak ellenére képes hinni a fantázia erejében, hogy az ő gyermekkora már korántsem mondható olyan felhőtlennek és szabadnak, mint az édesapjáé volt ennyi idős korában. Habár a felnőtt Róbert Gida még a nyári szünetben is állandó tanulásra sarkallja, hogy a kislány felkészülten vágjon neki a háta közepére sem kívánt bentlakásos iskolának, Madeline Robin nem adja fel az abban való reményt, hogy szigorú és a lelkét a munka oltárán feláldozó édesapjának létezett valaha egy sokkal szerethetőbb, gyermekibb énje is, ezért miután kutakodni kezd Róbert Gida régi holmijai között, a kezébe kerül egy gyermekrajz Micimackóról és barátairól, amelynek révén sikerül nosztalgikus gondolatokat elindítania címszereplőnkben, és egyúttal újra életet lehelnie a Százholdas Pagony lakóiba.
A Disney ezen a ponton csempészi be azt a faktort, amellyel a kizárólag felnőtt nézők számára érthető és átérezhető problémákat, helyzeteket felsorakoztató moziban az alighanem népes gyermekközönséget is megszólíthatja: a CGI-animációval életre keltett plüssállatkákat. A Bagoly és Nyuszi kivételével a rajzfilmfigurák kontúrjaiból építkező szereplők közül pedig kétségkívül Micimackó az, aki a legbájosabbra sikerült. Az ő folyamatosan megmosolyogtató jelenléte és hatalmas szíve miatt bocsájtható csak meg az alkotóknak, hogy a Barátom, Róbert Gida második felében hagyták, hogy szinte kizárólag a bohókás plüssök uralják a show-t az apróbbak számára vélhetően kacagtató, ám a „valódi” közönség számára egy idő után fárasztóvá váló slapstick-gegekkel.
Ám mivel a magyar szinkronban − akárcsak az egész estés rajzfilmekben, valamint a nálunk is sugárzott tévésorozatban − ezúttal is Mikó István kölcsönzi a hangját Micimackónak (az eredetiben pedig Jim Cummings, akinek a hangja az angol-amerikai közönség számára ugyancsak összeforrt a karakterrel), a szeleburdi helyzetkomikumot kevésbé preferálók is elüthetik az időt egy kis nosztalgiázással a suli utáni, vagy éppen a szombat kora reggeli rajzfilm-matinékhoz fűződő szép emlékekről. Azt viszont keserűen vehetik tudomásul, hogy a mackón kívül sajnos csak Nyuszinak sikerült megszerezni a 80-as évek végén készült, legendássá vált szinkronos változatban kapott, azóta a karakterhez társított magyar hangját, Szacsvay Lászlót. Jóllehet többen közülük már nincsenek is köztünk, és az igazán kicsik számára talán ez lesz az első egészestés Micimackó-kaland, így már az új hangokat fogják a szereplőkhöz kapcsolni, ám egy Bács Ferenc-féle Tigris vagy Földessy Margit Malackája a magyar közönség számára a nosztalgia miatt könnyen emelhette volna magasabb szintekre is ezt a talán nem túl komplex történettel operáló, ám valós és fontos problémákat feszegető mozis élményt.
De ne legyünk telhetetlenek, hiszen a Barátom, Róbert Gida így is nagyon komoly küldetést teljesít. Segít rádöbbenni, hogy a hétköznapok mókuskereke is hatékonyabban forog, ha mellette rendszeresen szakítunk időt egy kis jótékony hatású semmittevésre. Hiszen a semmi − ahogy azt Micimackó életfilozófiája is mondja − sokszor kihoz belőlünk valamit.
