Kevés olyan film van, ami annyira átszőtte volna egy-egy műfaj ikonográfiáját, mint Kubrick Ragyogása tette azt a horrorral. A kultikus rendező olyan sokrétegű, újjá- és újjáelemezhető alkotással tette gazdagabbá a műfajt, hogy az azóta eltelt évtizedekben sem vesztett erejéből semmit: még mindig etalonnak számít a zenei megoldásai, a színészek játéka, a megmagyarázhatatlansága és még megannyi más apróság miatt. Most folytatást kaptunk hozzá, ami nem is olyan nagy baj.
Egy éven belül immár másodszorra kerül olyan Micimackó-film a mozikba, amely csupán látszólag, vagy inkább csak a mögé pakolt marketing-kampány szerint szól az egész családnak. A tavalyi Viszlát, Christopher Robin után ugyanis a most premierező Barátom, Róbert Gida is egyértelműen a felnőtt közönséget célozza meg − vagy ha úgy tetszik: a felnőttekben mélyen elnyomott egykori gyerekeket.
Az amerikai álom mindenkinek más: kinek fehér kerítéses családi ház, kinek sikeres színészből rendezővé avanzsálni. De, ahogy ezt már megszoktuk, a látszat és a valóság között komoly diszkrepanciák húzódhatnak.
A Fenegyerek az angolszász kultúrkör egzotikus perifériáját, Ausztráliát helyezi el a heist-térképen, és bár az első nagyjátékfilmes alkotó kísérlete szakdolgozatnak még ugyan elmegy, a zsáner nagyjaitól jócskán távol landol, jóllehet összetevői tekintetében eléggé kiterjedt skálán mozog.
A brit tündérmesehős, Jack, minden bizonnyal elégedetten csettintett volna, ha többszáz éves története újabb generációkat és kontinenseket hódíthat meg, hamar kiderült azonban, hogy az óriásoknál sokkal hatalmasabb ellenfél állít neki áthatolhatatlan akadályokat – az emberi hanyagság és igénytelenség.
Hogyan újulhat meg és hordozhat többletjelentést egy természeti katasztrófát, illetve az ennek következtében létrejövő személyes vagy kollektív tragédiákat tárgyaló zsánerfilm? Szeretném szeretni A lehetetlent, mint számos más kritikus, de (számomra) lehetetlen: túl biztonságosan játszik, túl kényelmesen befészkelte magát a műfaj komfortzónájába, és úgy tűnik, az elsődleges impressziók mögött, a háttérben nincs egy kiforrott rendezői koncepció.
