Sokadszorra nyert igazolást: a Star Wars immáron nem egyéb, mint egy gigantikus, de lélektelen szórakoztatóipari konglomerátum mostohagyereke.
George Lucas tíz évvel ezelőtt bízta a Disney gondjaira szerelemgyerekét, a méltán nagymúltú Star Wars-franchise-t, ennyi idő távlatából pedig már aligha elhamarkodott kijelenteni: az egércég lelketlen és falánk, mindent a profitérdekeknek alárendelő fejesei csapnivaló mostohaszülőknek bizonyultak. Pedig a nyitány szép reményekkel kecsegtetett: Az ébredő Erő – bár eredetiség tekintetében „kissé” deficitesnek bizonyult – profin összerakott blockbusterként, míg Az utolsó Jedik a széria konfliktus- és hőstípusainak innovatív újragondolásával nyűgözte le a maga célközönségét. Jóllehet mindkét opusz megosztotta a törzsrajongókat, alapvetően mégis tisztelettel viszonyultak a Lucas által hajdanán megálmodott ősmítoszhoz. A trilógia záródarabja, a Skywalker kora azonban megtörte az előző két mozi által kirajzolt trendet: e rideg üzleti kalkuláció szülte, szívtelen CGI-monstrum alkotói azoknak a fanatikusoknak tettek súlyos – és megbocsáthatatlan – engedményeket, akiket kiábrándított Az utolsó Jedik – és Rian Johnson – retrográd közelítésmódja. Minden idők legpocsékabb Star Wars-mozija lett a végeredmény, de ha ettől eltekintünk, akkor sem mondhatjuk, hogy pozitív volna a Disney-éra eddigi mérlege: sem a két, a Skywalker-sagához vékonyabb szálakkal kötődő mellékfilm (Zsivány Egyes, Solo), sem pedig a trilógiát követő tévésorozatok (A Mandalóri, Boba Fett könyve) nem zavartak túl sok vizet.
A Jó, a Rossz és a Mandalóriai – Jon Favreau: The Mandalorian
Hazatért a Csillagok háborúja. Na nem a Skywalker-saga lezárását hozó kilencedik résszel, hiszen az nem nagyon nyerte el a kritikusok, de a legnagyobb rajongókat leszámítva a nézők tetszését sem (nem is csoda), hanem egy keveset beszélő, sisakját le nem vevő mandalóriai fejvadász címszereplésével. No meg persze az instant mémesedésre tervezett bébi Yodával, egy jó adag stílussal és azzal, hogy nem nézi sem többnek, sem kevesebbnek magát, mint ami: egy kellemesen szórakoztató sci-fi-western sorozatnak.
Ilyen előzmények után nem meglepő, hogy óriási várakozás előzte meg a harmadik tévészériát, mely az egyik legikonikusabb Star Wars-figura, Obi-Wan Kenobi Jedi mester életének eddig feltérképezetlen epizódjaiba avatja be a nagyérdeműt. A történet szerint tíz év telt el A Sith-ek bosszújában elregélt események óta: Kenobi (Ewan McGregor) a sivatagos Tatooine-on remetéskedik, s miközben még mindig a Köztársaság széthullásán, valamint korábbi fegyvertársa, Anakin Skywalker (Hayden Christensen) bukásán mereng, a Birodalom a nyomába küld egy becsvágyó Jedi-vadászt, a Rend megmaradt tagjainak elpusztítására felesküdött inkvizítorok között szolgáló Revát (Moses Ingram), aki az ifjú Leia hercegnő (Vivien Lyra Blair) elrablásával kényszeríti rá főhősünket, hogy megszakítsa hosszúra nyúlt kényszerpihenőjét. Obi-Wan minden követ megmozgat, hogy megmentse a cserfes, s meglepően talpraesett kis túszt, de közben ráébred, hogy valójában ő az, aki oltalomra szorul: a lelkét súlyos kételyek mardossák, s önbizalma is romokban hever. Ráadásul tudomására jut, hogy egykori tanítványából a Sith sötét nagyura vált – kénytelen hát leereszkedni a múlt mélységesen mély kútjába, hogy szembenézhessen a galaxis legrettegetebb harcosával, Darth Vaderrel.
Deborah Chow direktor és a sorozat forgatókönyvírói szemlátomást semmit sem értenek a Star Wars-mítoszból. A nagyjátékfilmekben Kenobit rettenthetetlen, bölcs, ráadásul a Jedi Rend dogmatikus elveihez makacsul ragaszkodó harcosként ismerhette meg a néző, e széria alkotói azonban módszeresen atomjaira zúzták, majd kényük-kedvük szerint újraépítették a franchise történetének egyik legjelentékenyebb figuráját. Obi-Wan az első három részben feszeng-eseng, akár egy ijedt elsőbálozó – mindez egy idő után nem pusztán nevetséges, de kétségbeejtő is, hiszen azáltal, hogy sutba vágja fénykardját, és – Az utolsó Jedik Luke-jához hasonlóan – „elvágja magát az Erőtől”, hősünk azt a kötelességetikát tagadja meg, melyet a klasszikus- és az előzménytrilógia epizódjaiban is vakbuzgón követ. Felettébb kár, hogy Chow és a produkció írói konokul „a lelkiismeretével viaskodó, bűnökkel terhelt fehér férfi” sikkes típusfiguráját akarták a középpontba állítani. Mindez nem csupán kínosan mesterkélt, de az alkotók a figura pályaívét is elmérik: Kenobi a néhány nap alatt játszódó cselekmény során bozontos szakállú, szorongó hentesből (bizony, a Jedik gyöngye a történet kezdetén egy húsfeldolgozó üzemben robotol) fortélyos, az Erő minden csínját-bínját ismerő nagymesterré kupálja ki magát.
A keményvonalas rajongók számára talán ennél is zavaróbb, hogy az Obi-Wan Kenobi cselekményvilágát seregnyi inkonzekvencia terheli. Egyes figurák (például Reva vagy felettese, a Lázadók című animációs sorozatból is ismerős Főinkvizítor) halálos sebesülésekből épülnek fel, míg mások (Darth Vader vagy akár a címszereplő) olyan szupererőre tesznek szert, mellyel egyetlen nagyjátékfilmben sem rendelkeznek (mindenki kedvenc Sith Lordja a tenyerével állítja meg a feléje suhanó fénykardokat, vagy épp menetkész űrhajókat rángat vissza a földre az Erő segítségével). Igaz, a tendencia korántsem új (emlékezzünk csak, milyen egyedi képességeket csillogtatott Az utolsó Jedik Luke Skywalkere, de korábban tanúi lehettünk a kínhalált halt Darth Maul, sőt az Uralkodó redivivusának is), ám aggályos, hogy a Disney-korszakban egyre kevesebb jelentőséggel bírnak a klasszikus Star Wars-mozik cselekményvilágára jellemző belső törvényszerűségek. Nemcsak arról van szó, hogy a sorozatban előforduló fizikai összecsapások – vagy épp haláljelenetek – ezáltal jócskán veszítenek súlyukból és tétjükből, de a messzi-messzi galaxist benépesítő hősök riasztó mértékben „marvelesednek” – lassacskán elnyűhetetlenek-sérthetetlenek lesznek, akár a „szomszédos” franchise latexgúnyában ugrabugráló szuperhősei.
Ha azonban el is tekintünk attól, hogy a Lucas-korszak örökségéhez mérjük – mely, mint láthattuk, inkább ballasztként nehezedik Chow és stábja vállára –, az Obi-Wan Kenobi akkor sem túl színvonalas sorozat. Tagadhatatlan, hogy direktorunk határozott vízióval rendelkezett a történet kezdő- és végpontjával kapcsolatban – nem véletlen, hogy dramaturgiailag az első kettő, valamint az utolsó epizód a leginkább centrírozott. A sztori velejét jelentő közbülső fejezetek azonban roppant hullámzóak: jobb esetben szimplán érdektelenek, rosszabb esetben hipergagyik. Ez egyrészt a ritmuszavaroknak köszönhető: Chow hol idegesen kapkod, hol csigatempóra vált, másfelől ötlettelen megoldásaival kifejezetten zsenáns helyzeteket is teremt (gondoljunk csak Kenobi és Vader első „párbajjelenetére”, mely nemcsak funkciótlan, nem pusztán koreográfiáját tekintve kiábrándító, de oly mértékben deheroizálja a címszereplőt, hogy az még a birkatürelmű mozistákat is komoly próbatétel elé állítja).
Sivatagi Keresztapa – Jon Favreau: The Book of Boba Fett
Nem fogja mindenki szeretni a The Book of Boba Fett sorozatot hullámzó minősége, súlytalannak tűnő története, s furcsa szerkezete miatt. Ennek ellenére egyáltalán nem lett rossz: két szálon futó sztorija hamisítatlan űrwesternbe oltott maffia-történet.
Ennél is kellemetlenebb, hogy Chow és a szkriptírók gátlástalanul újrahasznosítanak egy sor, a klasszikus Star Wars-mozikból ismerős cselekménymotívumot. Leia – kétszeri – elrablása az Egy új remény expozícióját idézi; Ben Kenobi ugyanolyan furfangosan kerüli ki a rohamosztagosokat az inkvizítorok támaszpontján, mint az imént említett film Halálcsillag-szekvenciájában; az utolsó epizód történései pedig gyanúsan rímelnek A Sith-ek bosszúja grandiózus fináléjára – hogy csak pár jellemző példát említsünk. A sorozat dramaturgiája egyébként nemcsak képzeletszegény, de repetitív is: lényegében egyetlen, hatalmasra növesztett macska-egér-harc különböző variációit láthatjuk a képernyőn. Obi-Wan hol Vader és Reva elől menekül, hol Leiát szabadítja ki vagy helyezi biztonságba: a cselekmény – néhány, a hangulat- vagy épp jellemfestést célzó epizódot, illetve dramaturgiai kulcsmozzanatot leszámítva – voltaképpen ennyiből áll.
Chow számára egyszerre áldás és ódium, hogy hozott anyaggal kell dolgoznia. Áldás, ugyanis a sorozat legsikerültebb, legdrámaibb pillanatai - például Vader és Kenobi egyszerre látványos és mélyen megrázó összecsapása a záróepizódban – épp attól működőképesek, hogy a publikum hosszú ideje együtt él-lélegzik e felbecsülhetetlen popkulturális jelentőségű karakterekkel, betéve ismeri előtörténetüket, sorsuk újbóli összefonódása így szükségszerűen katartikus élményt teremt. Ugyanakkor ódium is, hiszen a direktor – ha már invenciózus narratív- vagy stílusmegoldásokra nem telik tőle – a fan service legkevésbé kifinomult módozataival próbálja lekenyerezni a régi vágású rajongókat. Reciklál pár, a nagyjátékfilmekben szállóigévé vált egysorost akként, hogy most más figurák szájába adja azokat (az ötlet mintha egyenesen a Pókember: Nincs hazaútból származna), továbbá egy-egy cameo erejéig olyan közönségkedvenc mellékfigurákat is felléptet, mint az Uralkodó (Ian McDiarmid) vagy Qui-Gon Jinn (Liam Neeson). Nagy kár, hogy ezen jelenetek egyetlen erőssége az „osztálytalálkozó-feelingből”, a viszontlátás öröméből fakad: a néző szíve akkor is nagyot dobban, ha pontosan tudja, hogy gátlástalan, hatásvadász rajongósimogatás áldozatává vált.
Szintén lelombozó, hogy mennyire szegényes az Obi-Wan Kenobi képi világa. Bár a történet számos különböző bolygón játszódik, a Szárnyas fejvadász neo-noir atmoszféráját idéző Daiyu-t leszámítva egyetlen helyszín sem ég bele a retinánkba. Rengeteg az alulexponált kép, s a barnás-szürkés árnyalatokból kikevert, kissé fakó vizuális világ nemcsak jellegtelen, de – a mozifilmekhez mérten – kifejezetten silány is. Az akciójelenetek zöme hanyagul megkomponált, és – az előző bekezdésben már említett, minden tekintetben pazar párbajszcénát leszámítva – különösebb feszültséget nem is hordoznak magukban. A karakterizálás terén sem jobb a helyzet. Arról korábban már szóltunk, hogy Chow és az írók milyen durva ecsetvonásokkal festették meg eme új Kenobi-portrét, de sajnos a történet egyetlen igazi újonca, a Jedik és a Sith-ek közötti homályzónában rekedt, többszörösen traumatizált Reva figurája is lejárt szavatosságú sablonokból épül fel, ráadásul nincs egyéb dramaturgiai szerepe, mint hogy tíz év után ismét „összehozza” Obi-Want és Vadert. A fiatal Leia karaktere viszont üdítő kivételt jelent: még az ótvargyenge jelenetekbe is képes szórakoztató bájt csempészni – bár Kenobival közös évődései olykor inkább az Ovizsaru hangulatát idézik.
Az Obi-Wan Kenobi hamisítatlan egynyári mulatság: temérdek hibája ellenére is fogyasztható, viszont megtekintése után gyorsan kiürül az agyból és a szívből is. Kevés erénye van, de szerencsésebb pillanataiban mégis visszaidéz valamicskét a Skywalker-saga varázsából. Ebben persze felbecsülhetetlenül nagy szerepet játszik Ewan McGregor is, akinek alakítása messze felülmúl mindent, amit eddig láthattunk tőle a Star Wars-univerzumban. Mégis borús kép tárul elénk, ha összességében kell értékelnünk a miniszériát. Sajnos újfent bebizonyosodott, hogy a Disney számára e franchise nem egyéb, mint aranytojást tojó tyúk. George Lucas még markáns világnézettel, izgalmas filozófiával bástyázta körül a maga Star Wars-opuszait (szerencsére manapság az egykor mélységesen alábecsült előzménytrilógiát is kezdik újra felfedezni: e három epizódból annak idején figyelemreméltó korkép, mi több, elsőrangú politikai dráma bontakozott ki), s a Disney-produkciókból épp e magasabb fokú tudatosság, a látványos-hősies történeteket egységes intellektuális keretbe foglaló szerző személye hiányzik. És úgy tűnik, még jó ideig fog is.
