Akaraterővel minden lerombolható. A tettek rombolnak, ahogyan a szavak is, sőt, a hallgatás is. Igaz történet fiktív elemekkel bemutatott valóságát élheti át, aki bizalmat szavaz a Ne mondj semmit! (Say Nothing) című minisorozatnak, amely az 1970-es évektől követi nyomon néhány IRA-tag életét, a népek közti kölcsönös gyűlöletet, és olyan generációs sebeket, amelyeket talán sosem lehet teljesen begyógyítani.
A Ne mondj semmit! az észak-írországi konfliktus, polgárháború (amelyet angolul stílusosan és eufemisztikusan csak The Troubles néven emlegetnek) történetét mutatja be Patrick Radden Keefe azonos című könyve alapján. A rendezőgárda négy személyt tömörít; a kilenc részből négyet Michael Lennox nevéhez fűzhetünk, két-két részt vállalt Mary Nighy és a többek között Birmingham bandáját (Peaky Blinders) is jegyző Anthony Byrne, egy rész erejéig Alice Seabright is a nevét adta a produkcióhoz.
Valószínűleg az irodalmi alapanyag hatásának is betudható, hogy a széria fő műfaja a (történelmi) dráma, viszont pusztán filmes szempontból is határozott és erős döntés volt ezen az úton haladni. A sorozat célja egyértelműen az, hogy bemutassa az ír-brit kapcsolatok egyik radikális, véráztatta felvonását és annak szörnyűségeit, viszont ezt fizikai síkról érzelmi, mentális fókuszú történetmesélésre helyezik át, ami folyamatos vizuális sokkolás helyett az tragédia összetett mélységeit sokkal hatásosabban adja át. Félreértés ne essék, a Ne mondj semmit! nem fukarkodik az erőszakos jelenetekkel, robbantásokkal, kivégzésekkel, viszont annak ellenére, hogy a téma engedné az akció és a true crime műfaji kiaknázását, arra figyel, ami igazán fontos volt, és amit a sorozatban többször is megkérdeznek a karakterek: mi értelme volt ennek a sok halálnak? És ha már itt tartunk, az életeknek mi értelme volt?
A képernyőn az ehhez hasonló reflexiók sokszor a Boston College oral history kutatásában törnek a felszínre, amelyben két karakter, bennfentes gerillaharcosok szólalnak meg, kitálalva fiatalkori merészségükről, gyilkos akcióikról, az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg/Irish Republican Army) etikettjéről, szabályzatáról, hierarchiájáról. Ezek a jelenetek törik meg a lineáris történetmesélést, viszont ahogyan haladunk az egyévados sorozatban, az idős szereplők visszaemlékezései zökkentenek ki az események folyásából.
Az erős felütéssel indító minisorozatban az IRA emberei elhurcolják Jean McConville tízgyermekes özvegyet, akit árulással vádolnak. Ezután, ahogy a nő családja, a nézők sem hallanak hosszú ideig semmit arról, hogy mi történt vele. Az első részben megismerkedünk a Price nővérekkel is, akiket republikánus szüleik kezdetektől fogva a nemesebb ügy (szabad és egyesített Írország) tiszteletére és szolgálatára neveltek, arra, hogy vallatásnál hallgassanak, és ha bántják őket, üssenek vissza. Ebben a családban és a környék ír közösségében a harc szentesít minden eszközt, az erőszak a megoldás – ez is ad büszkeséget, célt a létezésnek.
A lányok eleinte békés felvonulások és csendes tüntetések révén akarják érvényesíteni politikai állásfoglalásukat, viszont amikor tőrbe csalják a pacifista felvonulás résztvevőit, változik a tényállás. Dolours (fiatalon Lola Petticrew, idősebben Maxine Peake) elszántan beleveti magát az IRA világába, és követi húga, Marian (Hazel Doupe, majd Helen Behan) is. Ők érik el a gerillaalakulatban, hogy a nők ne csak Cumannben (az alakulat női tagozata, akik a megjelenített történések idején csak támogató szerepet láttak el) tevékenykedjenek, sőt, az 1973-as londoni bombázás ötlete is tőlük származott, amelyben kétszáz embert megsebesítettek. Ez a javarészt félresikerült, de így is nagy médiavisszhangot kiváltó akció nyolc év börtönbüntetést vont maga után.
A nővérek életét – leginkább Doloursét – fiatal felnőttkoruktól követjük, a lázongásoktól a békeidőkig. Ugyanígy látjuk felnőni a Dark kódnéven futó, könnyes szemű banditát, Brendan Hughest (Anthony Boyle, ill. Tom Vaughan-Lawlor) és az IRA vezetőjét, Gerry Adamst (Josh Finan, ill. Michael Colgan), aki a képernyőn és valóságban is, tiszteletben álló politikusként mindig tagadta, hogy tagja lett volna az ír alakulatnak. Ezt nem hagyja feledni a minden rész végi felirat, mi szerint Adams sosem ismerte el részvételét a szervezetében, valamint tagadott minden kivégzést, amivel őt vádolták.
A felsorolt személyek eltérő módokon közelítik meg személyes tragédiájukat. Van, aki a demokráciába veti hitét és igyekszik kiegyezni; van, akit kísértenek az emlékek és függőséggel szenved; vannak, akik továbbra sem tudnak engedni addigi elképzeléseikből; van, aki gyászolva próbál ismét élni; van, aki harcolni akar. És ott van az IRA egyik legnagyobb szégyenfoltja, a McConville család. Sosem igazolta hivatalos szerv, dokumentum, hogy az anya brit kém lett volna, gyermekei harminc év után bizonyosodhattak meg róla, hogy őt valóban kivégezték. Jean lánya, Helen (idősebb korában Laura Donnelly alakítja) az, aki nyughatatlanul küzd az igazság kiderítéséért, az ő médiaszereplése más, hasonló helyzetben lévő családokat is arra buzdít, hogy hasonlóan cselekedjenek. Az eltűnt hozzátartozók Disappeared néven váltak „ismertté”. A filmalkotók az utolsó rész végén jelzik, hogy négy személyt még mindig nem találtak meg, és elérhetőségeket sorakoztatnak fel azok számára, akik tudhatnak bármit a hollétükről.
Ez a drámasorozat ugyanannak a tragédiának több arcát is felvillantja, és minddel tisztelettel bánik. Látjuk az IRA tevékenységeinek áldozatait, a megnyomorított családokat és életeket, és azokat a harcosokat is, akik a számukra legfontosabb ügyet akarták véghezvinni bármi áron, feláldozva életüket is. Az, hogy a fókusz szinte folyamatosan Dolourson van, rizikós játék, mivel nagyon könnyen megtörténhet, ami filmek, sorozatok esetében olyan sokszor, hogy ti. a rosszfiúkkal kezd szimpatizálni a néző. Az alkotók itt képesek voltak mértékletesen kezelni a helyzetet, magyarázatot szolgáltatva a motivációknak, emberi, törékeny mivoltukban megmutatni a szereplőket, viszont nem kényszerítik rá az említett szimpátiát a közönségre, ezzel a karakterket cselekedeteit mintegy „validálva”. Könnyen lehetett volna a Ne mondj semmit! egy A nagy pénzrablás-féle akció, ha az emberélet és kollektív trauma iránti tisztelet engedte volna (Gerry Adams képében amúgy is adott a jó stratégiai érzékkel háttérből irányító, kócos hajú, szemüveges Professzor), de ez a fajta állásfoglalás szerencsére nem jellemző a sorozatra. A széria úgy kezeli szereplőit, ahogyan a Belfast Project interjúit készítő Mackers (Seamus O'Hara): érdeklődéssel, az igazság kiderítésének igényével, a valódi történelem megmutatásának vágyával, emberségesen.
Nem túl gyakori, hogy egy alkotás legnagyobb erényei között említhessük a címét, de a Ne mondj semmit! egyéb érdemei mellé ezt is feltűzhetjük. Az első epizódok tanulságát levonva hallgatni annyit jelent, mint hithű ír szabadságharcosnak lenni, főleg, amikor vallatják az embert. Később plusz terhek rakódnak ugyanerre a hallgatásra: akkor sem szabad beszélni, amikor az egykori vezér szembeköpi saját, korábbi ideológiáját, és nem felel semmiért. És belső kényszerből akkor sem szabad beszélni, amikor a középkorú ember egyedül küszködik több évtizedes emlékeivel, halálesetekkel, traumákkal, mert sokszor kínzóbb tudatosan szembenézni azzal, amit nem lehet már megváltoztatni. A sorozat vége felé haladva pedig a hallgatás már nemcsak elvi kérdés, de pszichés teher is.
A Ne mondj semmit! befogadását az erőteljes ír akcentus mellett a több nemzedéket megmérgező, zsigeri gyűlölet, a hiábavaló halálok és a sikertelen küzdelmek teszik nehézzé, de a karakterek, a történet és az elbeszélés módja és tempója mégis maradásra bírja a nézőt. A miniszéria erőszakban és hallgatással leélt életeknek állít emléket, egyszerre közelítve empátiával és objektíven – és mindezek fölött tisztelettel – minden érintetthez.
