A Normális emberek némileg váratlan sikere nyomán nem volt kérdés, hogy Sally Rooney első regénye, a Baráti beszélgetések sem kerülheti el a megfilmesítést. A minőség pedig ezúttal is majdnem minden tekintetben a helyén.
Persze nem azért volt meglepő a korábban említett siker, mert a Normális emberek egy rossz mű volna, sőt, Rooney a kortárs próza egy méltán elismert, friss hangja, aki ráadásul olyan pályán aratott sikert, ahol azért igen sokan indulnak. Az ír szerző ugyanis jellegzetesen értelmiségi figurákat mozgat, akik főleg a saját pszichológiai-érzelmi tapasztalataikat, kapcsolati defektusaikat fogalmazzák meg. Épp ezért Rooney művei és a belőlük készült adaptációk megkívánnak egyfajta odafordulást: ha valaki rá tud hangolódni erre a világra, annak egészen bensőséges élményt tudnak nyújtani ezek a produkciók, aki viszont kívül marad, szinte semmilyen fogódzkodót nem kap.
Veled, de nélküled – Lenny Abrahamson, Hettie Macdonald: Normal People / Normális emberek
Milyenek azok a normális emberek? A Sally Rooney sikerregénye alapján készült Normális emberek egy klasszikus „se veled, se nélküled”-kapcsolat néhány évét mutatja be. Nincs itt semmi látnivaló, csak két fiatal felnőtt kétségbeesett küzdelme önmagáért és egymásért; mikor, hogy.
Nem véletlen, hogy Connell és Marianne története elevenedett meg először a képernyőn, hiszen messze ez a legnépszerűbb Rooney-mű, ám nem ritka, hogy ha egy szerző valamely története nagy sikert arat, akkor megnézik, mit lehet még leemelni arról a bizonyos könyvespolcról. Így kapott a Baráti beszélgetések is egy 12 epizódos sorozatadaptációt, a stáb pedig úgy döntött, nem érdemes változtatni a bevált recepten.
Francis (Alison Oliver) és Bobbi (Sasha Lane) barátnők, egykori szeretők, sőt talán ők sem tudják pontosan, mik is egymásnak. Az biztos, hogy spoken word esteket tartanak, ahol egy nap összefutnak egy ismert íróval, Melissával (Jemima Kirke), akinek a férje egy közepesen híres, ám annál sármosabb színész, Nick (Joe Alwyn). A négyes között furcsa és szövevényes vonzalmi sokszög alakul ki, amely közel sem olyan ártatlan, mint amilyennek elsőre tűnik.
Aki látta és szerette a Normális embereket, annak a Baráti beszélgetések ismerős terep lesz. És nemcsak azért, mert Rooney most is jól bevált karaktereket kínál, hanem mert a filmes megvalósítás is nagyon hasonló. A képeken rendre a kék és szürke dominál, szinte végig eszköztelennek tűnő, ám épp ezáltal nagyon stilizált filmnyelv jellemző. A képi világ egyfajta tompultságot és kiüresedettséget sugároz, ami természetesen a szereplők belső állapotát hivatott jelképezni. Merthogy Rooney karakterei klasszikus értelemben vett érzelmi analfabéták. Képtelenek verbalizálni az érzéseiket, éveken keresztül cipelnek sérelmeket és ragadnak bele olyan kapcsolatokba, amelyekben csak sérülnek.
Persze kortárs művészeti alkotások kapcsán kommunikáció-képtelenségről és szorongásról beszélni szinte közhely, de Sally Rooney történetei képesek egy újfajta minőséget adni ennek a kérdéskörnek. Pedig tényleg nincs ezekben a művekben semmi különös, csupán arról van szó, hogy az apró momentumok hihetetlenül jól működnek. Ahogy a két domináns fél által elnyomott Nick és Frances először egymásra néz, ahogy egy-egy mondat mögött évek története áll. Így pedig egy félig vicces félmondat is sebeket téphet fel, mert egyszerűen nem lehet úgy egy kapcsolatot működtetni, hogy az igazán kényes témákat mindig kerüljük.
A Baráti beszélgetésekben a szabadság egyfajta korlát, hiszen épp azért válik nehézzé az önmeghatározás, mert azok a stabil értékek tűntek el, amihez mindig vissza lehetett nyúlni. Francesnél ez még azzal is kiegészül, hogy két nagyon eltérő irányú, de hasonló erősségű hatás között próbál egyensúlyozni: először kelti fel egy vonzó férfi figyelmét, miközben kérdésessé válik, hogy valaha lehet-e gyereke. A nőiségét meghatározó két legelemibb komponens ütközik tehát össze (még ha utóbbi nyilván részben egy társadalmi elvárás is), miközben ott áll ő, aki életében először csinál úgy hülyeséget, hogy azért felelősséget kell vállalnia.
Rooney tehát megint felhalmoz jó adagnyi komplexust, ám az ezekkel szembeni küzdelmet sem teszi kockázatmentessé. Ebben a történetben soha nem egyértelmű, hogy ki használ kit, sőt, bármilyen furcsa is, talán Nick, a pozícióját, rangját, anyagi helyzetét és korát tekintve is feljebb álló fél szenved többet.
A legújabb Rooney-adaptáció tehát megint bőséges problémacsomaggal indít, viszont ezúttal magának a sorozatnak vannak kisebb hibái, melyek érzésem szerint most elsősorban a mozgókép médiumából adódnak. Nick karaktere ugyanis képernyőn, ebben a formában nem működik. Egy regényben sokkal könnyebb szótlan karaktereket ábrázolni, hiszen belső monológokkal meg lehet mutatni, hogy mit gondol valójában, és ebből mi jelenik meg a külvilágban. Filmben viszont vagy a színészi játékot kell nagyon eltalálni, vagy olyan helyzetekbe kell helyezni a karaktert, hogy magából a szituációból derüljön ki a többletjelentés. Itt viszont azzal, hogy Nick folyamatosan egy-egy szóval válaszol és nincs egy bővített mondata sem, gyakorlatilag semmit nem tudunk meg róla, azt legalábbis biztosan nem, hogy egy 21 éves lányt mi fogja meg benne. Persze Joe Alwyn reprezentál egyfajta férfiideált és bársonyos baritonjával végig is búgja a 12 részt, de ezen kívül nem tud hozzáadni a karakterhez. Nem egy mélyérzésű és egyébként nagyon zárkózott férfit látunk, hanem valakit, aki szinte alkalmatlan a kommunikációra.
Pedig az alkotókat érezhetően a Nick-Frances viszony érdekelte igazán, így Melissa és Bobbi kicsit háttérbe szorul. Jemima Kirke-nek egy nagy jelenete van az egész sorozatban, akkor viszont egészen remek, míg Sasha Lane inkább rutinból játszik, bár ez a karakter alulírtáságából is fakad. Alison Olivernek viszont jó esélye van, hogy Paul Mescalhoz és Daisy Edger-Joneshoz hasonlóan egy Rooney-adaptációval indítsa be a karrierjét. Ő pont arra képes, amire Alwyn nem: a forgatókönyv esetleges hiányosságait képes pótolni azzal, hogy hihetetlenül természetesen létezik a kamera előtt és apróságokkal teremti meg Francest.
A Baráti beszélgetések jórészt könyvhű és abszolút méltó adaptáció, de minden bizonnyal közel sem fut majd be akkora karriert, mint a Normális emberek. Persze az sem lenne meglepő, ha a harmadik Rooney-könyv, a Hová lettél, szép világ is felkészülne az adaptálásra.
