A cseresznye vadiúj ízében az észszerűség nem tényező, de szerencsére az utóbbi évek egyik legőrültebb sorozata többé tud válni egy öncélúan szürreális egotripnél.

Los Angelesben nem születik senki – szokták mondani. Minden nyomorultat csak odafúj valami langyos, dollárszagú fuvallat. Hónuk alatt világmegváltó terveikkel, ötleteikkel, szemükben csillogó reménnyel néznek bele az angyalok városának rózsaszín szmoggal és neonfényekkel kábító naplementéjébe. Los Angelesben mindenki valaki akar lenni és Los Angelesből azért menekül mindenki, mert kevesebbek lettek a senkinél. Az álomgyár bedarálja az eredetiséget, az őszinteséget, a humánumot, felzabálja és kiokádja a gerinceseket. Ami marad, az csak az izzó epétől szétmart emberi kapcsolatok mérgező bűzű pöcéje, a sértettség, megalázottság, kiábrándultság és a megerőszakolt tiszta lelkek mélyéről felszabaduló amoralitás démonainak üvöltő serege. Valaki tűri, valaki beletörődik, valaki hátrahagyja, valaki perel, valaki fejbe lövi magát. És van, aki elszabadít egy átkot. Rohadtul kell haragudni valakire, hogy a legészszerűbb dolognak a megátkozása tűnjön, de A cseresznye vadiúj íze főhősének bőven van rá oka. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi évek egyik legmeredekebb sorozatában az észszerűség nem tényező.

Lisa Nova (Rosa Salazar) pontosan úgy érkezik meg Los Angelesbe, ahogy túl sokan. Lisa rendező. Rendezőcske inkább, aki auteurnek véli magát, a szó lehető legfennhéjázóbb értelmében. Leforgatott egy sokkoló, brutális – és nyilván fekete-fehér – rövidfilmet, amitől egy szebb napokat látott hollywoodi producer eldobta az agyát. A producer (Eric Lange nagyszerű alakítása) megvenné a rövidfilm ötletét, nagyjátékfilmet csinálna belőle, de Lisa csak akkor megy bele, ha ő írhatja és rendezheti a „kreatív vízióját” kibővítő művet. A producer megígéri neki, aztán – ahogy szokás – kíméletlenül kicseszi Lisát élete álmából. Egyáltalán nem újszerű alaphelyzet ez, de annyi baj legyen: az átok fergeteges megpecsételését követően réglátott őrület szabadul el Nick Antosca és Lenore Zion sorozatának első pillantásra sem evilági, saját roncsolt tükörképének tűnő betonrengetegében. Lisa a fausti paktum következményeit épp annyira megszenvedi, mint a producer. Ez a megszenvedés – minden egyes észveszejtő jelenetével és fordulatával – maga A cseresznye vadiúj íze.

Miközben manapság mennybe mennek a futószalagon gyártott, futószalagon lopott, észrevétlenül semmilyen, fájdalmasan kiszámítható, űrkitöltő ballasztsorozatok – eltemetve a mindenkori ingerküszöböt – rendkívül üdítő és felvillanyozó olyan bátor, elvárásokat és kompromisszumokat messzire kerülő valamit „bindzselni”, amiben bármi megtörténhet és többnyire soha nem az fog megtörténni, amire számítunk. Amikor pedig eljön a pillanat és elengedjük ezt a szomorúan belénk vert számítást, az felbecsülhetetlen. A cseresznye vadiúj íze egy percig sem fogja a kezünket, de mégis megyünk vele (a tempó a hipnotikus és a szétstresszelt pörgés között ide-oda ingadozik), fürdünk a ’90-es évek slágereitől vibráló szarkasztikus szürrealizmusában, misztikumban, okkultban és természetfelettiben megmerített idióta metaforáiban, lávalámpa-színekben áztatott hátborzongató vagy épp kacagtatóan abszurd képsoraiban, a fergetegesen elrajzolt karakterek emlékezetes párbeszédeiben, és próbáljuk megfejteni mindazt, ami megfejtetlenségében gyönyörű igazán.

Amikor Lisa először felöklendezik egy kiscicát, csak nézünk. Mikor hetedszer rókázik macskát – kihagyhatatlan képzavarral élve – már rég elengedtük a józan észt. Addigra már láttunk mindent, idegösszeomlásba taszító csuklásrohamtól kezdve hörcsöggulyás-evésen, spontán elszenesedésen, zombikon, gyilkosságokon, kannibalizmuson, átrendezett belső szerveken és kegyetlen hallucinációkon keresztül egészen minden idők egyik legbizarrabb (mégis zavarba ejtően érzéki) keféléséig.

Mindez nem áll távol Antosca és Zion érdeklődési körétől, akik a szintén kifejezetten merész Channel Zero epizódjaiban hasonlóan merültek el a rémálom-logika szervezte creepypasta-horrorsztorikban, ugyanakkor a Todd Grimson regényeredetijét közel sem szorosan követő A cseresznye vadiúj íze korábbi sorozatukhoz képest egyértelműen rétegzettebb. Ez a labirintusszerű, tudatosan fragmentált, de mégsem emészthetetlen vagy inkoherens téboly megbocsátható túltelítettsége ellenére is többé tud válni egy hatalmas agyfaszokkal telepakolt öncélú egotripnél.

A cseresznye vadiúj íze olvasható a hollywoodi filmgyár fogaskerekei között széttrancsírozott ambíciózus kreatívok szatirikus megtörés-történeteként, ugyanakkor az annak mélyén rejtező – alapvetően egyszerű és konvencionális – dráma gyökerét és ok-okozatiságát az egyre vadabb fordulatok apránként szinte felismerhetetlenné és távolivá mossák (egy idő után szinte teljesen elfelejtjük, hogy miért is történik, ami történik). A sorozat így egy kicsit be is int a Hollywood-gúnyrajzok sematikussá vált megközelítésének. Mindemellett A cseresznye vadiúj íze egy karikírozott hatalmi játszmákkal vegyes bosszútörténet álcája mögött tud egy szellemi termékét – avagy „gyermekét” – elvesztő nő trauma-feldolgozásának és gyógyulásának sátáni tündérmeséjévé válni. Szemfülesek a gyászmunka szakaszait is kiszúrhatják, bár A cseresznye vadiúj íze inkább úgy fest, mintha a Csodaországban elgázolt Alice próbálná meg visszanöveszteni leszakadt végtagjait. Talán még néhány tanulság is akad, noha kérdés formájában. Vajon mi a jobb, korrumpálódva azzá válni, akiket megvetünk, haragtól vezérelve büntetni, vagy hátat fordítani az egész szarságnak? És persze: mi mindent tennénk meg a művészetünkért?

Itt kell megjegyezni, hogy az egész semmit nem érne Salazar újabb remekelése nélkül. Irtózatos erővel van jelen az amúgy sokat kívánó szerepben, a totális káoszt pedig egyedül ő zabolázza meg: egyaránt tekint a bődületes nonszenszre az elveszve pislogó néző és a magából kifordult mindenséghez nevetségesen lazán alkalmazkodó Lisa szemével, kiemelve a sorozat valós és valótlan között húzódó határvilágának megfoghatatlanságát. A fékeveszettség, a sebezhetőség, a zakkantság, a rezignáltság, a meglepettség és a szexualitás megannyi nüansza kell ehhez a kitűnő karakterhez.

Annak ellenére, hogy A cseresznye vadiúj ízének minden felkavaró perce friss levegőként járja át a szokásostól, a formuláktól, a „már megintektől” fásult szervezetet, azoknak túl sok meglepetést nem fog okozni, akik vígan nézik újra és újra a Twin Peakst, a Mulholland Drive-ot és mindent, ami David Lynch. A cseresznye vadiúj íze természetesen nem versenyezhet semmivel, ami David Lynch. Sőt, egy jó adag ignoráns cinizmussal úgy is le lehet írni Antosca és Zion sorozatát, hogy az olyan, mintha Lynch és David Cronenberg  összeollózta volna A játékost és a Hollywoodi lidércnyomást. Ugyanakkor jelenleg bármi, ami egy kicsit is hasonlít A cseresznye vadiúj ízére, finoman szólva is ritkaságszámba megy. Amíg pedig nem jön velünk szembe minden második héten hasonló, addig nagyon lehet örülni az ilyesminek. Ja, amúgy az nem derül ki, hogy miért ez a címe.